A Sankt Gallen-i Valós Kaland Története
Ezeregyszáz évvel ezelőtt, pontosan május 1-jén, a magyar hadak váratlanul rajtaütöttek Sankt Gallenen, különösen a híres Szent Gál apátságon. E színes esemény, amely azóta a magyar történelem egy jól ismert fejezete lett, kedvező fényben tünteti fel a magyar csapatot, akik nemcsak egy félkegyelmű szerzetes, Heribald életét kímélik meg, hanem kérésére a barátok borához sem nyúlnak, sőt, bőkezűen megvendégelik őt. Amikor a magyarok elvonulnak, Heribald a szerzeteseknek így nyilatkozik: a magyarok olyan vidám emberek, akiket még soha nem látott.
Ez a történet, bár középkori forrásra épül, sokszor elfogultan válogatja ki a részleteket, hogy az összkép pozitívnak tűnjön. A forrást Ekkehard Casus sancti Galli című krónikája szolgáltatja, amely nemcsak hogy később keletkezett az eseményekhez képest, de a szerző, Ekkehard is más célokkal írta meg művét. Ő Szent Gál apátságának szerzetese volt, célja pedig az volt, hogy elutasítsa a X. században föllépő bencés reformot, amely a bencés szabályzat szigorúbb értelmezésén alapult. Ekkehard igyekezett bemutatni, hogy Szent Gál szerzetesei jól értelmezték a szabályokat, így számukra nem volt szükség reformokra.
Ekkehard krónikája sokszor ellentmond más forrásoknak, és szereplői gyakran ideáltípusok, amelyek alapján a valóság torzult. Történetei a retorikai szabályok szerint mulattatják a hallgatóságot, de valójában a mű csak saját monostora szerzeteseinek volt szánva.
Az említett Heribald viszont a modern tudósok szerint valószínűleg kitalált figura, mivel a szerzetesi közösség tagjai közt nem található nyoma. Ez az irodalmi fikció lehetővé tette, hogy Ekkehard a naivabb, együgyűbb perspektívából mutassa be a magyarokat. Azonban az általa alkotott kép nem annyira pozitív, mint ahogy általában beállítják: a székek elhagyása evés közben, a félig nyers hús fogyasztása, a mértéktelen ivászat, és az állati üvöltés mind a barbár pogányokat jellemzik.
Ekkehard kiemeli, hogy a lakoma nem sokkal Wiborada meggyilkolása után történt. Heribald tolmács segítségével kommunikál a magyarokkal, mivel egy korábban foglyul ejtett klerikus már megtanulta a nyelvet. A nagy lakoma után a fogoly szabadulásáért könyörög, és emiatt a magyarok kegyetlenül meg akarják ölni. Csak azért menekül meg, mert a magyar kémek hírt hoznak, hogy fegyveresek közelednek, így a magyar sereg visszavonul.
A magyarok távozása után, a szerzetesek értékeket mentettek ki, s csak azt vihették el, amit a közeli falvakban találtak. Ekkehard szépíti a helyzetet: a torony tetején lévő szélkakas aranynak nézése és a megpróbáltatás, ami végül a lezuhanásukhoz vezet, figyelmeztet a magyarok sorsának tragédiájára. Ekkehard a két magyar sorsán keresztül hangsúlyozza Isten ítéletét, hiszen az egyik lándzsájával próbálja eltávolítani a kakast, míg a másik éppen a szent helyet akarja megszentségteleníteni.
Amikor a szerzetesek visszatérnek, a püspök kérésére szenteltvízzel próbálják eltávolítani az ördögi erőket. Ekkehard, miközben bántalmazásról számol be, elítéli a vad magyar népet. A pusztítás és az ellenség jelenléte miatt éhínség sújtja a vidéket. A mértéktelenség, amit a magyarok bemutatnak, a civilizált mezőgazdasági termelés ellentétévé válik. Ekkehard elmondja egy sebesült magyarról is, aki megkeresztelkedik és megházasodik – kérdés, hogy ez a részlet mennyire támaszkodik valóságra.
Az összkép, amelyet Ekkehard fest, jóval kevésbé kedvező, mint a kiragadott részletek; a magyar portyázókról alkotott véleményeaképpen valóban negatív. Továbbá Szent Wiborada meggyilkolása is szerepel a magyarok bűnei között, amelyről részletesen nem ír, mégis az esemény súlyát érezteti a szövegen keresztül.
Wiborada, aki 880-885 körül született, inclusa volt, tehát a Szent Mangen templomhoz tapasztott ajtó nélküli cellában élt. Életét szentelte az imádságnak, és a hagiográfiai életrajz szerint ő értesítette a szerzeteseket a közelgő magyar támadásról, lehetővé téve számukra, hogy időben megmeneküljenek.
Wiborada mindezek ellenére nem hagyta el celláját, pedig a magyarok fel akarták gyújtani azt. Isten védte meg őt, de végül letartóztatták, és brutálisan meggyilkolták. Wiborada halála súlyos teher az apátság számára, és a másnapi események csak fokozzák a tragédiát.
A Szent Gál apátság nem csupán a vallási élet központja volt, hanem a tudományos élet is Fejlesztette az iskolázottságot, könyvtárát és könyvmásoló műhelyét híresítette el. Wiborada azért lett a könyvtárak védőszentje, mert ő volt az, aki gondoskodott a könyvekről és a tudás megőrzéséről a magyar támadás idején.
A történet végül nemcsak a hősiességről szól, hanem a tanulságokról is, amelyeket a múlt karmikus eseményeiből vonhatunk le, figyelmeztetve minket arra, hogy a történelem nem csupán dicsőséges hőstettekről és vidám emberekről szól, hanem a szenvedésről és a tanulmányozás fontosságáról is.
