HÉTKÖZNAPI CSODA AZ ÉPÍTKEZÉS KÖZEPETT
Nem így képzeltem el a nyaramat, és a szomorúságom nem volt alaptalan, hiszen a kemény vizsgaidőszak után érkeztem haza. Az egyetem könyvtárának nagyolvasójában készültem fel a nyelvészet, az irodalom és a történelem szigorlatokra. Amikor végre a nagy megmérettetések után beléptem az otthonom ajtaján, apám kedvesen megjegyezte, hogy „könyvtárszínem” van, és ezt a kijelentést nem tudtam vitatni.
Elvileg boldog lehettem volna, hiszen a vizsgáim jól sikerültek, és nem kellett augusztus végén pótvizsgáznom. Az évek során összegyűjtött tudásom után joggal várhattam a „megérdemelt” pihenést, a napsütötte strandokat, a Körösök nyugalmát, a kajakozást, a vidám tábortüzeket és a focit, hiszen rég nem találkoztam a régi ismerősökkel. Itt voltak a felejthetetlen pillanatok, amelyeket a gyulai vár melletti Rondellában töltött sörözések is színesítettek, ahol a helybeli lányok varázslatos bája ritka élvezetet nyújtott.
A családi tanács, ahogyan az lenni szokott, úgy döntött, hogy nyáron belekezdünk nyaralónk felépítésébe a Kettős-Körös összefolyásánál található Szanazugban. Azonban a pénzünkből nem volt elegendő ahhoz, hogy kivitelezőt fogadjunk, így a „fapados” megoldás mellett döntöttünk. Felkértünk egy kőművest, akinek munkáját apámmal és testvéremmel együtt segítettük. Az én eddigi városi, lépcsőházi életem mellett meglehetősen újszerű élmény volt ez, hiszen a praktikus dolgokkal alig foglalkoztam. Hirtelen rengeteg új dolgot kellett megtanulnom, és míg nem volt nehéz a feladatok bonyolultsága, az igazi kihívást az adta, hogy mindezt azonnal, rövid idő alatt kellett megszerezni. Fogalmam sem volt, hogyan kell alapot ásni, zsaluzni, vagy dolgozni a betonnal, nem tudtam még azt sem, hogy a betonkeverő hogyan működik. Nem voltam tisztában azzal, hogy miből áll a beton, mennyi cement, víz és sóder szükséges, így a munkáim során rendre új kihívásokkal kellett szembenéznem. Korábban soha nem tolmácsoltam talicskával, és a Tüzép-telep sem volt ismerős a számomra. A téglák, cserepek, vakolatok világában pedig teljesen járatlan voltam, így számomra minden új tapasztalatként jelent meg.
Másfél hónapon belül, kisebb szünetekkel, sikerült szerkezetkész állapotba hozni a házat. Az ez idő alatt szerzett ismeretek és tapasztalatok mellett megváltozott a nézőpontom is, hiszen sikert arattam. Kibillentem abból az értelmiségi perspektívából, amelyből addig figyeltem a világot.
Ám nem tagadhatom, hogy a frissen megszerzett gyakorlati tudás ellenére honvágy fogott el az egyetemi könyvtár nyugalmának, és a csendes olvasás örömének hiánya miatt.
Az ácsmunkák befejezése után következett a tetőcserepezés, amit a legjobban élveztem. Ekkor már én irányítottam a családomat és a segítő rokonokat, és a ház legtetején helyeztem el a cserepeket, különös figyelmet szentelve a kúpcserepekre. Nagyon jó érzés volt látni, ahogy a munka olajozottan halad, és amikor utoljára ránéztem, megértettem, hogy a ház tényleg elkészül.
Ez már több mint harminc éve történt. Az építkezés kezdetén úgy éreztem, hogy ellop egy nyarat az életemből, de pár hét elteltével már másként tekintettem a mögöttem hagyott időre; a nyár végén pedig egyértelműen megváltozott a nézőpontom.
A családi döntések egyik legjobbika bizonyosan az volt, hogy annak idején nekivágtunk az építkezésnek. Három évtizede élvezzük azt az idillt, amit közösen teremtettünk meg, sajnos már nem teljes létszámban.
Lehet-e tanulsága ennek a kis történetnek? Talán annyi, hogy kezdetben a dolgok rosszul, kényelmetlenül és nem szerethető módon indulhatnak, de a végén mégis csoda vár ránk. Mindez a hétköznapok értelmében nagyon is érzékelhető.
