Óda az optimizmushoz – a hurráoptimizmus teljes megsemmisítése
Poposított iráni élmények, kísérlet a hurráoptimizmus ledöntésére és patikaújhullám a hét legjobb újdonságai között. Új, szombatonként jelentkező zenei ajánlónk első része.
Az osztrák–iráni származású Sofie Royer még csak 35 éves, de pályafutásában azt is bebizonyította, hogy a kuriózum lehet hátrány is. Royer a Bécsi Zene- és Előadó-művészeti Egyetemen tanult klasszikus hegedűművész, kreatív rendezőként részt vett a londoni Boiler Room munkájában, emellett filozófiát, pszichológiát és festészetet tanult. 2020-ban debütált Cult Survivor című lemezével. Új albuma, a before/after azokat a döntéseket és eseményeket elválasztó élményeket ragadja meg, amelyek Royer szerint túlságosan gúzsba kötik a modern embert. A lemez közel sem hagyományos poplemez.
Az Ezra Collective öttagú londoni formáció, amely a jazzen kívül reggae, funk, soul, afrobeat, latin és hiphop műfajokat ötvöz. Első jazz-zenekarként töltötték meg a Wembley Arénát. Új, Here Because of Hope című lemezükön arról szólnak, hogy az örök optimizmus nem utópia vagy naiv túlélő stratégia. Zenéjük nem reakció a jelenlegi világra, hanem kijelentés egy igazságról, amelyet újra meg újra ismételni kénytelenek.
A brooklyni Black Marble frontembere, Chris Stewart 2011 óta merít a 80-as évek francia, lengyel és belga cold wave műfajából. A Stranger Things sorozat nyomán fellángolt nosztalgiahullám azonban csak a legnépszerűbb slágerekig ért el. Stewart zenéjében a The Cure mellett az Orchestral Manoeuvres in the Dark hatása is felfedezhető. Új albumán a gitár is hangsúlyos szerepet kap, a megszokott melankolikus hangzás mellett az indie felé mozdul el. Az új lemez egyszerre szól a zeneipar pénzhajhász stratégiáiról és a mindettől megcsömörlött művész kálváriájáról.
Az oklahomai Chat Pile új albumáról napok óta szólnak a könnyűzenei hírek. A sludge-metal műfajban alkotó együttes ezúttal sem fogta vissza magát. Ha az Ezra Collective az örök optimista, a Chat Pile a szöges ellentéte: zenéjük dühből, pusztításból és igazságtalanságból táplálkozik. Negyedik stúdióalbumuk, a Who Loves the Sun könyörtelen képet fest az embertelenségbe sodródó emberiségről és a leépülő társadalomról. A lemez nem klasszikus szórakozás, hanem művészi kísérlet a mézesmázos hurráoptimizmus teljes megsemmisítésére.
