Made in Switzerland – Federer és én
Az új reklámszlogen, amelyhez Svájc büszkeségére, Roger Federerre sincs szükség.
A félreértések elkerülése végett előrebocsátom, jelen írás nem a teniszről szól. Na jó, egy kicsit azért igen, de nem ez a lényeg.
Ha egy svájci sportoló jelentős nemzetközi sikert ér el, a sportriporter szinte sohasem mulasztja el megemlíteni, hogy melyik kantonból származik. Szóval a siker svájci, de azért elsősorban a kanton büszkesége, majdhogynem belügye. Tekinthetjük kantonsovinizmusnak is. Egyetlen kivétel van, illetve volt: Roger Federer. Mellékesen azért nagy ritkán megemlítették, hogy bázeli, de ettől még ő a „kis alpesi ország” össznépi büszkesége marad. Hogy ennek okát megérthessük, egy félreértést el kell oszlatnom: ő nem egy volt a teniszezők közül, ő a teniszpályák felett fizikai és átvitt értelemben is lebegő Federer. Amit művelt, annak kétségtelenül van köze a teniszhez, de egy másik sportág. Van két, nála is eredményesebb játékos, de ők teniszezők, nem Federerek. (Ez utóbbi állítás miatt szerb és spanyol nemzetiségű olvasóim szíves elnézését kérem.) Aki Federer meccsére jegyet vett, egyben egy modern, légies balettre és egy transzcendens performance-ra is befizetett.
Federer volt, van és lesz a svájciság két lábon járó kvintesszenciája: precizitás, elegancia, perfekció és mindenekelőtt megbízhatóság. Akár egy svájci óra, a svájci államvasutak vagy egy diszkrét zürichi privát bank. Keresve sem lehetett volna nála alkalmasabb nagykövetet találni a svájci imázs megtestesítésére.
Pedig minden helvétek Federerje csak félig svájci, édesanyja ugyanis dél-afrikai. Mégis, már a nevében is megtestesíti a svájci konföderáció (Confoederatio Helvetica) egységét; a francia „fédérer” ige jelentése ugyanis „egyesíteni”. Akár csak Tell Vilmos, azzal a különbséggel, hogy a két legenda közül az egyik valóságos.
Népszerűsége nem ismert határokat. Ha indult a szülővárosában minden ősszel megrendezett Swiss Indoors tenisztornán ̶ márpedig csak sérülés esetén hagyta ki ̶ , a bázeli verseny Federer Ünnepi Játékokká alakult.
Nem meglepő, hogy először a svájci, majd gyors egymásutánban a nagy világcégek is felismerték a benne rejlő reklámpotenciált. Federer nemzetközi márka lett. Egy idő múlva a svájci televízió reklámblokkjainak jelentős részét az általa reklámozott termékek és szolgáltatások töltötték ki. Federer reklámokból származó bevételei hamarosan messze meghaladták a teniszpályákon verejtékkel – már ha egyáltalán meg kellett izzadnia – keresett, önmagukban is csillagászati összegeket. Vele reklámoztak magától értetődően teniszütőt, telekomszolgáltatót, kávéfőzőgépet, olasz spagettit, japán áruházlánc ruházati választékát, szinte mindent, miközben az állandóságot a csuklóját ékesítő elmaradhatatlan Rolex képviselte. Már éppen hogy csak a melltartókat és az atomreaktorokat nem vele próbálták rásózni a potenciális vásárlókra.
Egy idő után csak unni kezdtem, de aztán már erősen irritáltak is a szereplésével feldobott hirdetések. Éppen az a Gillette borotvahab reklám futott a tévében, melyben teniszütővel és labdával hajtja végre Tell Vilmos (ezek szerint a párhuzam másnak is eszébe jutott) híres mutatványát. Csak Federer nem a fia fején lévő almát találja el a nyílvesszővel, hanem teniszlabdával egy statiszta fejére helyezett borotvahab flakont.
És akkor fogant meg hirtelen a fejemben az ötlet. Mi lenne, ha az unos-untalan ismételt hirdetéseket megfordítanám, és egy cég a termékeit a következő szöveggel népszerűsítené: „A mi termékeink annyira jók, hogy eladásukhoz nincs szükségünk Federerre.”
Másnap a szabadalmi hivatalban levédettem a szlogent, majd felhívtam egy multicég marketingfőnökét. Egy hét múlva jelent meg a hirdetés a televízióval egyidejűleg az összes médiában és az utcai óriásplakátokon. A kifordított reklám kirobbanó sikert aratott, egyre-másra kötöttem a szerződéseket a Federerrel hirdető cégek konkurenseivel, a bankszámlámon lévő összeg exponenciálisan növekedett. Néhány hét múlva jött a hívás, már vártam. Jellegzetes francia kiejtése miatt azonnal megismertem a hangját, ő volt az. Rajta röhög az egész ország, kezdte. Nem rajta, feleltem, hanem azokon a cégeken, amelyeknek a termékeit reklámozza. A végeredményt illetően az mindegy, mondta, egyre-másra mondják fel a hirdetési szerződéseit, a szponzorok visszalépéssel fenyegetődznek. De nem szeretne pereskedni, ártana az imázsának. Ezért, bár nem tudja mennyit keresek a negatív előjelű hirdetésekkel, de ha visszavonatom őket, a dupláját fizeti egy összegben. Bármekkora rajongója is vagyok, nem tehetem – feleltem –, meg kell értse, valamiből nekem is élnem kell. Megértette, az összeg háromszorosában állapodtunk meg.
Sajnos pont ekkor szólalt meg az ébresztőóra. A fürdőszoba felé tántorogva az álom még ott kavargott a fejemben. Nem is rossz ötlet, gondoltam, még ma megpróbálom eladni a szlogent egy kávéforgalmazó cégnek. „Kiváló aromájú kávéink George Clooney nélkül is felejthetetlen élvezetet nyújtanak. Why not?”
