Az AfD megerősödése Németországban: a tarkabarna jelenség háttere
A német köznyelvben a „barna” jelző gyakran a nemzetiszocialista múltra utal. Amikor a szeptemberi tartományi választásokon Szász-Anhaltban az Alternatíva Németországért (AfD) szerezte meg a legtöbb szavazatot, az elemzők óvatosan csak a kék-barna jelzőt használták, utalva a párt hivatalos színére és – visszafogottan – a történelmi párhuzamokra.
Az AfD azonban számos ponton különbözik az egykori NSDAP-tól, és ez tudatos vezetői döntések eredménye. A párt hivatalosan nem antiszemita, sőt saját zsidó szekciót is alapított, igaz, annak taglétszáma nem éri el a két tucatot. Ugyanakkor az AfD deklaráltan német pártként különbséget tesz biológiai németek és úgynevezett útlevélnémetek között – ez a rasszizmus egy szofisztikált formája. Programjuk szerint „nyitottak a világ irányába, de németek akarnak lenni és maradni”. Céljaik között szerepel a migráns hátterű személyek kitelepítése, és Alice Weidel társelnök a remigráció jelszavát emelte programjukba.
Miért erősödött meg a párt a keleti tartományokban?
A politológusok 2013-as megalakulásakor múló jelenségnek tartották az AfD-t, amely azonban ügyesen használta ki a 2015-ös migrációs krízis keltette társadalmi bizonytalanságot. A legnagyobb befolyásra a volt NDK területén tettek szert, elsősorban gazdasági okok miatt: a keleti tartományok lakossága az egyesüléskori 17 millióról napjainkra 11 millióra csökkent. Emellett identitásbeli okok is közrejátszanak: míg Nyugat-Németország 1968 után szembenézett a náci múlttal, az NDK hivatalos ideológiája szerint polgárai tiszta múltúak vagy antifasiszták voltak. Az egyesülést sokan úgy élték meg, hogy most már szabadon gyűlölhetik az idegeneket – ennek következményei voltak a gyújtogatások és a tíz áldozatot követelő NSU-gyilkosságok. A múltfeldolgozás hiánya erősítette az orosz/szovjet nosztalgiát is, amit az AfD kihasznál: plakátjain az szerepel, hogy „Az oroszok nem támadnak, hanem védekeznek”, az ukránokat pedig ellenségként mutatják be.
Belső ellentmondások és a párt jövője
Az AfD vezetői gyakran hangsúlyozzák, hogy tagjaik között több a diplomás, mint más pártokban. Ugyanakkor náluk a legnagyobb a fluktuáció: sokan csalódottan lépnek ki, bár csodát várva lépnek be. A tartományi szervezetek ideológiailag különböznek egymástól, a keleti oldalon több a nyíltan náciszimpatizáns vezető és tag. A párt abban is eltér más európai szélsőjobboldali erőktől, hogy nem tekinti ellenségnek a többségtől eltérő szexuális preferenciájú embereket: Alice Weidel nyíltan vállalja leszbikusságát, Srí Lanka-i párjával gyerekeket nevel.
Az AfD népszerűsége országszerte nő, fő oka az elégedetlenség a kancellár által megjósolt takarékossági intézkedésekkel, például a nyugdíjkorhatár várható emelésével. Tömegek csalódtak a politikai középben és a hagyományos pártok vezetőiben. Hamarosan választások lesznek Berlinben és Mecklenburg–Elő-Pomerániában; előbbiben az AfD második, utóbbiban első helyen áll a népszerűségi listán. Szász-Anhalt irányítása azért is fontos, mert a Bundesratban a párt akadályozhatja a többségi akarat érvényesülését.
Veszélyek és következmények
Vannak, akiket nem zavar az AfD térnyerése, és szórakoztató színfoltnak tartják a szélsőjobb mainstreambe kerülését. Érdemes emlékezni az előzetes letartóztatásban lévő Birgit Malsack-Winkemannra, aki a Bundestagban képviselte az AfD-t, és társaival a többi párt képviselőiről gyűjtött információkat. Tervük a rendszer erőszakos megdöntése és egy német nemzeti királyság megalapítása volt, számos politikus meggyilkolásával. A bírósági eljárás még tart.
Orbán Viktor üdvözölte az AfD szász-anhalti szereplését, és azt üzente: „Készüljetek! Ez még csak a kezdet!” Ha abban reménykedik, hogy a német szélsőjobb győzelme visszasegíti a hatalomba, valószínűleg téved, mert a nacionalista-soviniszta pártok nem sokat tartanak a szolidaritásról. „Csak a németek!” – jelentette ki Weidel többször is.
