Vonatkésés Budapest és Bécs között: turisták és útitársak a sivatagi vágányokon
Papp Sándor Zsigmond írása a vonatkésések művészetéről és a váratlan útitársakról szól. A szerző, aki alapvetően pontos ember, nehezen viseli a késéseket, különösen a vonatokét. Mióta nincs autója, Bécs és Budapest között szinte kizárólag vonattal közlekedik. A cseh magántulajdonú közlekedési vállalat szerelvényeit választja, amelyek árképzése a fapados repülőjáratokéra hasonlít, így viszonylag olcsó jegyet lehet kapni. A járatok alapvetően megbízhatóak, de ha késnek, az komoly fennakadást okoz, mert a menetrend egymásra épül.
A minap például a szerző tíz óra helyett délután négyre ért Pestre. A fél nyolckor induló járat esetében először öt-, majd tízpercenként írták ki az újabb érkezési időpontokat. Nyolckor egy nagy ugrás következett: kilencre várható a járat. A szerző megkönnyebbült, mert végre őszinte közlést kapott, és elment a mosdóba. Amikor visszatért, látta, hogy a vonat fél kilenckor indul. Esélye sem volt elérni. Gyorsan jegyet vett a következő járatra, amelyre nyolcvanperces késést jeleztek.
Ekkor csapódott mellé egy idős ausztrál hölgy Melbourne-ből, aki szintén lemaradt a reggeli járatról. Megkérte a szerzőt, hogy mellé szegődhessen, mert nem szeretné még egyszer elszalasztani az indulást. Hamarosan egy New York-i házaspár is csatlakozott, és a szerző azon vette észre magát, hogy pesti célpontokat javasol nekik. Nehéznek találta turistaszemmel nézni arra a városra, amelynek otthonossága épp abban rejlik, hogy már nem tud és nem is akar idegen szemmel nézni rá. Végül a Halászbástyát és a Széchenyi fürdőt említette, de nem volt büszke magára.
A szerző sosem hitte volna, hogy egy vonatkésés képes lesz ilyesmire. Gyerekkorában a vonat jelentette a repülést: izgatott készülődés előzte meg, a szuszogó, fémszagú, nyáron meleg, télen hideg szerelvény pedig közelebb hozta a legizgalmasabb helyszíneket, főként Kolozsvárt. Akkor kisebb és szűkebb volt a világ, a vonatkupéban óvatosan lehetett beszélgetni arról, ami körülöttük folyik, leginkább tapogatózó madárnyelven. New York és Ausztrália ott volt a térképen, de hallgatólagos megállapodás volt, hogy az egy egészen más bolygó – a krimik és filmek helyszíne, ahol nekik, hús-vér kelet-közép-európaiaknak nem igazán van keresnivalójuk.
A szerző szeretné elmesélni ezt az ideiglenes útitársainak, de nincsenek meg a megfelelő mondatok, amelyek áttörnék a felszínes csevegés burkát. Nekik a vonat csak egy eszköz, nem álom vagy nosztalgia. Irigyli ezért a földhözragadtságért, amit akár szabadságnak is nevezhetnénk, és ezt leplezendő a bosszantó apróságokra tereli a szót. Az ausztrál nő beszámol róla, hogy egyszer kitört a cipőjének a sarka, amikor Sydney-be akart repülni, és spárgával kötözte össze a mosdóban. A New York-i férfit a Mekiben öntötték le kávéval, és addig tisztogatták, amíg lekésték a csatlakozást. Azóta nincs kávé utazás előtt.
A szerző úgy érzi magát, mint a régi viccben, amit még kamaszként meséltek egymásnak: egy magyar, egy ausztrál és egy amerikai megy a sivatagban. Ez a furcsa érzés akkor sem ér véget, amikor elbúcsúznak és felszállnak a vonatra. Mindenki robog tovább a maga buborékjában. A régi vicc poénja is ott talál rá, a megkésett nevetéssel együtt. Az ablaküveghez szorítja a fejét, és hagyja, hogy vigye tovább a vonat az egyszemélyes bolygójára, ahol nincs távolság és nincs idő, csak apró semmiségek.
