Választási győzelem vezér nélkül: a szerb Diáklista
A szerb Diáklista választási győzelme több tekintetben illeszkedik az új regionális folyamatokhoz, de mindegyiktől jelentősen el is tér. Egy vezető nélküli, közvetlen demokrácián alapuló, diákok által létrehozott mozgalom buktatta meg a 14 éven át regnáló Aleksandar Vučić autokratikus rezsimjét, amely leigázta az államapparátust, uralta a médiát és saját gazdasági hatalmi hálózatot épített ki.
A diákmozgalom pénz, média és vezér nélkül állt szemben a rendszerrel, tudva, hogy provokátorai és verőlegényei a választás napján is bevetésre készen álltak. A példátlanul magas részvételnek köszönhetően maradt el az erőszak. A Szerb Haladók Pártja listája most 1,73 millió szavazatot kapott a korábbi 1,78 millió helyett, ami a 69 százalékos részvétel mellett 39 százalékot jelentett, szemben a három évvel korábbi 46,7 százalékkal. A szocialisták ezúttal a parlamenti küszöböt sem érték el. A Diáklista 2,35 millió szavazatot, a leadott voksok 53 százalékát szerezte meg. Az új belgrádi törvényhozás kétpárti lesz, az ellenzéki demokratikus pártok mind elvérztek. A részvétel döntött: a diákok több mint 600 ezer új szavazót vittek az urnákhoz.
A győzelem illeszkedik abba a trendbe, amely Magyarországon Magyar Pétert és a Tiszát, Bulgáriában Rumen Radev Progresszív Bulgária pártját segítette sikerhez, bár alapvető pontokon különbözik tőlük. Magyar Péter a politika másodvonalából érkezett, és támogatói között akadtak tapasztalt politikai és civil szereplők; a szerb diákmozgalomban viszont senki nem kötődött párthoz, a listán kizáró tényező volt a pártkötődés, és a leendő kormányba sem kerülhetnek a megbuktatott rezsim alatt kormányzati funkciót betöltő személyek. A diákok tanáraikat sem vonták be a mozgalomba, de jelölték őket a listára, magukat viszont teljesen kizárták róla.
A győzelem több egymást erősítő tényező együttes hatásával magyarázható. A titkosított üzenetküldő alkalmazások és a digitális platformok villámgyors, hálózatos önszerveződést tesznek lehetővé, az információ pedig már nemcsak fentről lefelé áramlik. A vezér és struktúra nélküliség egyszerre hátrány és előny: a decentralizáció védőpajzsot jelentett, mert egy jól azonosítható vezetőt a hatalom könnyen félreállíthatna karaktergyilkossággal vagy drasztikusabb módszerekkel. A mozgalom hidrafejként működik, és egy hierarchikus szervezet lépéseit a titkosszolgálatok előre kiszámíthatják, míg egy spontán reagáló tömeg következő lépése kiszámíthatatlan.
A mozgalom a közvetlen demokrácia példája: minden döntés helyi sejtekben, vitafórumokon vagy diákbizottságokban született, a választási lista is így állt össze. A világos közös cél – a társadalmi igazságosság, a jogállamiság helyreállítása és a korrupció kiiktatása – széles társadalmi szolidaritást gerjesztett, és két év alatt össztársadalmi hullámmá nőtt. A győzelem bebizonyította, hogy a hálózatos, alulról építkező struktúra képes lebontani a tekintélyelvű rendszereket, ugyanakkor a szerb, magyar és bolgár példa azt is mutatja, hogy ezek a mozgalmak nem mentesek a populizmustól, és nemcsak a tekintélyelvű struktúrát, hanem a demokratikus erőket is kiiktatják. A mögöttük álló tömegtámogatás jelzi, hogy a klasszikus demokratikus jogállamiság intézményrendszerébe vetett bizalom összeomlott, ami hosszú távon veszélyezteti ezt a berendezkedést. A gyors elsöprő győzelmek magukban hordozzák a gyors bukás kockázatát is: a forradalmak általában felfalják saját gyermekeiket, a közös ellenség eltűnésével a különböző érdekű csoportok prioritásai újra felszínre kerülnek, az új kormányok pedig nem tudnak minden elvárásnak eleget tenni. A következő négy év szerb és magyar kormányzása adhat választ arra, mennyire tartható fenn a mozgalmi politizálás, és hogy a populizmusra valóban csak a populizmus-e az ellenszer.
