Elfeledett írónő, akit a nácik elől menekülve hazugság mentett meg
Irmgard Keun (1905–82) a weimari korszak ünnepelt szerzőjéből a nácik üldözöttjévé vált. Halottnak hitték, így élte túl a háborút, de nem ilyen feltámadásról álmodott.
Eredetileg színésznőnek készült, kedvtelésből kezdett írni. 26 éves korában megjelent első regénye, a Gilgi, egy lány a sok közül (1931) zajos közönségsikert aratott. A modern nagyvárosi gépírólányról szóló, önéletrajzi ihletésű mű friss és szellemes volt. Elismert tekintélyek dicsérték, magyarul is kiadták Bozzay Margit fordításában az Athenaeum gondozásában 1934-ben. A filmváltozat premierjén a szerző mozicsillagokkal tündökölt.
Divatba jött, szépírói tehetsége mellett csinos is volt, sokan rajongtak érte. Férjhez ment, de a rövid és kudarcos házasságot elsodorta a történelem.
A nácik hatalomra jutásával a modern nő ellenség lett. Az ártalmatlan lektűröket a „káros és nemkívánatos” kategóriába sorolták, betiltották, elkobozták, máglyán égették. Goebbels feketelistáján előkelő társaságba került Heine, Thomas Mann, Kafka, Freud, Einstein, Marx, Hašek és mások mellé. De egyedül ő, a szőke sztár volt olyan vakmerően öntudatos, hogy az elmaradt bevételért kártérítési pert indítson az állam ellen. Keresetét elutasították.
Fogyott körülötte a levegő. A Gestapótól rettegve 1936-ban külföldre menekült. Nem ment messzire, csak a belgiumi Oostendébe, mégis honvágy mardosta. Egymásba szerettek egy másik kétségbeesett menekülttel, Joseph Roth galíciai születésű osztrák íróval. Kettesben nyomorogtak, céltalanul bolyongtak Párizsban, Amszterdamban, Bécsben, Varsóban. Írtak és ittak. Roth féltékenysége miatt Irmgard szakított – és lelépett egy újabb férfival.
Áthajózott Amerikába, de idegennek érezte magát. Hiába kérlelte sokadik hódolója, egy orvos, hogy maradjon vele ott, a biztonságos távolban, visszahúzta a szíve a vesztébe rohanó öreg kontinensre. Mert Hitler addigra már nem érte be Németországgal, szemet vetett egész Európára. 1940 májusában a Wehrmacht nyugatnak nyomult, a csapdába szoruló emigráns pedig úgy érezte, nem képes tovább menekülni.
Őrülten veszélyes dolgot tett: titokban hazatért. Két kisebbfajta csoda is kellett hozzá, méghozzá egyszerre. Egy gáláns német tiszt a megszállt területen szó nélkül kiállította új személyi iratait a bemondott Charlotte Tralow névre, épp miközben a londoni Daily Telegraph azt jelentette, hogy a népszerű német írónő Amszterdamban öngyilkos lett. Ez az álhír segített alámerülnie és öt hosszú éven át észrevétlen kihúznia a szüleinél, Köln közelében.
A felszabaduláskor aligha sejtette, mennyi keserűség vár még rá. Elrabolták a legjobb éveit. Régi, otthonos világa eltűnt a romok alatt. Közönsége, a „weimari” fiatalok a háborúban meghaltak, megnyomorodtak, megöregedtek. Nem olvasták a bukott diktatúra hétköznapjaiban játszódó elbeszéléseit, elfordult tőle a kettészakadó Németország.
A poszttraumás társadalom képtelen volt megbocsátani neki, hogy nem alkudott meg a nácikkal. De az is lehet, hogy csak eljárt fölötte az idő. Vergődött a szép új világban, az NSZK-ban, és éppen a gazdasági csoda csúcsán csúszott le. Elszegényedett, kilátástalanságában megint a pohárhoz nyúlt. Pszichiátrián kezelték. Nagy nehezen rendbe jött, túlélte ezt is.
Öregkorában azután, váratlanul, a Stern magazin cikke nyomán a feministák fedezték fel újra 1977-ben. Példaképként méltatták, interjúkat kértek tőle, leporolták régi műveit. Sőt. Irodalmi körökben híre terjedt, hogy regényes élettörténetén dolgozik. Szenzációs memoárra számítottak. De hiába. Utóbb a hagyatékát is tűvé tették a várva várt kéziratért, vagy legalább egy töredékéért – egyetlen sor sem került elő.
Ára volt a sok túlélésnek: nem tudott vagy nem akart, Irmgard Keun nem írt már többé.
