Lemossuk a gyalázatot? – Magyarország külpolitikai irányváltása és annak fogadtatása
Az elmúlt tizenöt év során felhalmozódott külpolitikai örökség súlyos teherként nehezedik a jelenlegi magyar diplomáciára. Nyugat-Európában és a tengerentúlon élő magyar értelmiség tehetetlenül figyelte azt a folyamatot, amelynek látható vége az Európai Unió elhagyása vagy abból való kiszorulás lett volna. A „Brüsszelből” hazahozott eurómilliárdok a szavaknál ékesebben igazolták a külpolitikai irányváltás helyességét, amelyet mind az európai, mind a távolabbi nagyhatalmak üdvözöltek.
A külpolitika sikerét vagy kudarcát több tényező határozza meg. Az egyik a diplomácia mögött álló ország hitelessége – ezért süllyed Trump Amerikája sohasem tapasztalt mélységekbe, és ezért képtelen Oroszország stabil hídfőt kiépíteni. Egy másik tényező a diplomáciát irányító miniszterek minősége. Jeszenszky Géza, Kovács László, Martonyi János és Balázs Péter egyaránt sikeresen teljesítették megbízásukat, és közülük egyikük sem volt karrierdiplomata – éppen ennek köszönhették sikerüket. Ezzel szemben Szijjártó Péter az orosz külügyminiszter bizalmát is elnyerte: a Barátságért érdemrenddel tüntették ki.
A diplomaták feladata általában nem pezsgős vacsorák rendezése. A diplomácia előnye más eljárásokkal szemben éppen a diszkréció: a nagyközönség csak a sikerekről értesülhet. Az orbáni diplomácia alapelve ezzel épp ellenkezőleg az önsajnálat és a fogadó ország elleni panaszkodás volt. Ha egy miniszterelnök saját hazáját az oroszlánnal együttműködő egérhez hasonlítja, misszióvezetőit pedig arra utasítja, hogy a sajtóban panaszkodjanak a fogadó kormányra, ugyanakkor kéretlen segélyprogramokat ajánljanak jelentéktelen országoknak, az nem fényezi az országképünket.
A külügyminiszter nem köteles nyilvánosságra hozni a visszahívások okait. A mostani, harminc egynéhány nagykövet hazarendelése valószínűleg a Szijjártó-korszakban többször végrehajtott politikai tisztogatás eredménye. A politikai kinevezés máshol sem ismeretlen – például Trump a lányának az apósát küldte Párizsba –, de még ilyen kivételes esetben sem szokás a minimális követelményekből engedni.
Orbán Anita személyét azzal támadták, hogy az elmúlt tizenöt év során utazó nagyköveti megbízást vállalt. Mintha külügyminiszter csak az lehetne, akinek nincs se tapasztalata, se jó hírű egyetemen szerzett diplomája. A gyalázat lemosása, az öröklött csődtömeg kezelése embert próbáló feladat, a gyökeresen megváltozott külpolitika hiteles képviselete ugyancsak. A kormányváltás után közzétett szándéknyilatkozat a jelek szerint megvalósul.
Két ügy kezelése nem tűnik megnyugtatónak. Az első Ukrajna: a kormány álláspontja, a kárpátaljai magyar kisebbség nyelvhasználati jogainak számonkérése helyes, de a diszkrét diplomácia valószínűleg többet használt volna, mint a nyilvános, harciasnak felfogható fellépés. Az ukrán fél ugyanis pozitív választ adott a magyar követelésre – inkább a megvalósítás késik. A második, a migránsok fogadását taglaló magyar álláspont kritikája is elkerülhető lett volna pontosabb, meggyőzőbb magyarázattal.
A láthatáron két új probléma, amely a magyar diplomácia változásának próbatétele lehet. Az egyik az EU bővítésének szándéka három szovjet utódállammal: Moldovával, Grúziával és esetleg Örményországgal. Ez különleges erőfeszítést nem kíván, de érdekünk, hogy a tagállamok többségével tartsunk, és ne keressünk indokolatlan hetykeséggel külön utat. A másik, az Európai Unió és Trump Amerikája közötti kapcsolat alakulása bizonytalan, kedvezőtlen fejleményekre is számíthatunk. Bármi történjék, nem szabad a kivételes barátság illúziójába ringatni magunkat.
