Nyomás már van, cselekedni kéne
Ezt nem tárgyaltuk még, ez előttünk áll, úgyhogy erre most nem tudok válaszolni – válaszolta az Országgyűlés házelnöke a WMN Fesztiválon. Forsthoffer Ágnes nyitotta meg azt az eseményt, amelyen az Isztambuli Egyezmény ratifikációjáról is kérdezték.
Nézzük először, mi is az az Isztambuli Egyezmény. A nők elleni erőszak megelőzése és felszámolása érdekében 2011-ben fogadta el az Európa Tanács a dokumentumot, amely védelmi, támogató szolgáltatási, büntetőjogi, eljárásjogi, menedékjogi, adatgyűjtési és monitoringkötelezettségeket ír elő. A kétharmaddal kormányzó Fidesz–KDNP képviselője 2014. március 14-én alá is írta, de aztán nem ratifikálta azt, vagyis nem ültette át a magyar törvényekbe. Hat évvel később pedig egyértelművé tették, hogy erre nem is hajlandóak. 2020. május 5-én egy KDNP-s politikai nyilatkozatot elfogadva utasította el az Országgyűlés a ratifikációt, a „genderideológiára” és a migrációra hivatkozva.
Annak ellenére, hogy például a Patent Egyesület bíróságfigyelő programja számos olyan esetet tárt fel, amikor a családon belüli erőszak áldozatait hitetlenkedő, távolító vagy áldozathibáztató hozzáállás fogadta. A bántalmazás veszélyét gyakran nem is ismerték fel megfelelően, különösen akkor, ha nem voltak látható sérülések. A félelem, a fenyegetés és a lelki terror ugyanúgy képes tönkretenni egy életet, mint a fizikai bántalmazás.
Renner Erika története pedig megmutatta, milyen kiszolgáltatottá válhat az áldozat az igazságszolgáltatás útvesztőiben. A 2013-ban lúggal leöntött nőnek nyolc és fél évet kellett várnia a jogerős ítéletre. Azt mondta, nem a bántalmazójával való találkozások voltak a legfájdalmasabbak, hanem az, ahogyan a jogrendszer bánt vele. Egy szakértői vizsgálat szerint az eljárás alatt intézményi visszaélés, jogalkalmazói abúzus érte őt. 2020-ban mégis egy mindezt félresöprő politikai döntés született az Isztambuli Egyezményről. Most, több mint hat évvel később pedig a házelnök szavai szerint az ügy még előttük áll. De mint mondta, komoly szakmai munka folyik, igaz, a döntéshozók akkor lépnek majd a tettek mezejére, ha érzékelik a társadalmi nyomást.
Csakhogy a nyomás folyamatos. Szeptember 6-án nők és férfiak, lányok és fiúk fogták meg egymás kezét a Kossuth téren, hogy körbeállják az Országházat.
Történeteket gyűjtöttek a bántalmazás áldozataitól, emlékfalat állítottak az erőszak következtében elhunyt nőknek, és azt üzenték: kérik a ratifikációt, és ők addig sem engedik el egymás kezét. A kormányzat részéről minderre nem érkezett hivatalos reakció.
Forsthoffer Ágnes a civilek szerepét és a közösségi összefogás fontosságát hangsúlyozta, és ebben teljesen igaza van: a társadalmi nyomás nélkülözhetetlen. De a civilek már megtették, amit megtehettek. Kiálltak, szerveződtek, történeteket gyűjtöttek, és világosan megfogalmazták a követelésüket. Most a döntéshozókon a sor. Az Isztambuli Egyezmény ratifikációja önmagában nem oldana meg minden problémát, de világos kiállást és vállalást jelentene, hogy a kormány a bántalmazottak mellé áll. Hiszen nemcsak a párkapcsolatban élő vagy abból szabadulni akaró nők lehetnek áldozatok, hanem férfiak, gyerekek, idősek, betegek, fogyatékkal élők is.
Ha Magyarország ratifikálja az Isztambuli Egyezményt, akkor a döntéshozók végre beállnak a körbe, és nem engedik el a bántalmazottak kezét.
