Nemzeti pincsi – a magyar jobboldal természetrajza
Batka Zoltán véleménycikke a magyar jobboldal mibenlétéről szól. Megállapítja: az valóban mozaik, különféle lelki betegségek és személyiségtorzulások mozaikja. A jelenség történelmi okai iránt érdeklődőknek Bibó Istvánnak a zsákutcás magyar társadalomfejlődésről írt elemzését ajánlja. Abból kiderül, hogyan lett a magyar jobboldal az egykori, werbőcziánus nemesség különféle történelmi traumák utáni PTSD-je, illetve kollektív önhazugságai folyományaként az, ami.
A szerző szerint a jelenség Bibó óta sem változott. Ahogy Márai „sunyi parasztokról” írt sorai ma is érvényesek: a magyar úgynevezett jobboldaliság valójában egy mentális tünethalmaz. Totálisan eltorzult önkép, állandó, émelyítő önsajnálat, szüntelen áldozati pózolás, ebből adódóan mérhetetlen önzés, folyamatos ellenségkeresés, minden alóli azonnali önfelmentés, kisméretes urak passzív-agresszív macsóizmusa, kiöregedett örömlányokból lett zárdaszüzek erkölcsisége és mindezek szükségszerű hordalékaként a mindent elöntő giccs.
Ebben a történelmi-mentálhigiénés összefüggésben érthető meg az eltelt egy hét sok, a volt NER háza tájáról, a NER elbocsátott légionáriusaiból áradó hülyesége. Lajtár István megbízott legfőbb ügyész úgy látja, az eltelt 155 évben nem volt akkora baj az ügyészségen, mint most. Ami az ügyészség 1949 utáni évtizedének történetét nézve finoman szólva is sápasztó kegyeletsértés. Gondoljunk csak arra a több száz emberre, akiket ügyészségi asszisztenciával akasztottak fel a Rákosi-érában, majd a kádári megtorlás idején – de hát nyilván az akkori olajozott ügymenet össze sem mérhető azzal a helyzettel, hogy Polt Péter távoztával az ügyészség elkezdett nyomozni Orbánék lopkodásai nyomán.
A szerző szerint a volt miniszterelnök és szövetségesei teljességgel beleragadtak saját kis világukba, rutinszerűen emlegetnek ÁVH-t meg Rákosi-terrort, csak mert Magyar Péter kormánya elzárta a csapot a fideszes loponcoknak. Akiknek vérkomoly meggyőződésük, hogy a piti lopkodásuk nemzeti érdek, és velük született joguk, hogy lesöpörhessék mások padlását.
Mészáros Lőrinc magánrepülőgépes tévépredikátorként lépett fel, és onnan üzente meg a Tiszának, hogy ő a magyar gazdaság. A szerző sajnálkozik, hogy a CÖF lefújta a Békemenetet, elvégre az elbolondított kisnyugdíjasokat szállító falubuszok nélkül Kossuth Lajosnak nincs regimentje. Bayer Zsolt viszont a Covid idején egy esszékötetre lenyúlt 3 millerből még megcsinálhatja az LMBTQ Terror Házát, vagy adakozást indíthat az LMBTQ-terror egyetlen ismert áldozatának, annak a belga rendőrnek az emlékére, aki jól felfázott, amikor a januári utcán kénytelen volt Szájer Józsefet hajkurászni.
Hogy a közösségi agyhalál nem csak az öregedő macsók lelki száj- és körömfájása, bizonyítja, hogy előkerült valaki, aki telesírta az országot a kommunista pártba 1989 körül belépett, későn született KISZ-pártagitka tragédiájával, hogy neki is leesett volna egy szép nagy kéró, ha nem jön a Tisza. Mert láthatóan magától értetődőnek veszi, hogy abban az országban, ahol gyerekek ezrei sínylődnek nevelőintézetnek nevezett börtönben, és ezrek fejezik be az életüket felülfertőződéssel egy potyogó csempés kórházban, neki, az ötödvonalbeli fapados agitkának járnak a tízmilliók a nagy semmire.
Ami csak egy piti, önző alak nyavalygása lenne, ha nem látná mögé az ember a rendszert: a kőgazdag, felcicomázott templomaikból az utcára lökött állami gondozott vagy menekült gyerekek szenvedését finom mosollyal néző egyházi vezetőket, vagy egy totál csóró ország közepén tejben-vajban fürdő, KISZ-titkárból lett kihízott demagóg zsírtól csillogó, önelégült vigyorát.
A sokféle babona, személyiségtorzulás és erkölcstelenség időről időre összeáll politikai erővé, majd saját, torz logikáját követve elsőre rendszerint kipécézi magának a magyar társadalom egy-egy védtelen részét, majd ráront a nemzet egészére, óriási pusztítást végez maga körül. Végül kipukkad és leereszt. Momentán éppen ezt a kipukkanás utáni leeresztési periódust éljük.
A Horthy-éra dzsentrije, úri fasisztája, nyilasa, a Kádár-rendszer párttitkárainak egyfajta reinkarnációja, a NER ugyan kinyuvadt, pártagitkái egy darabig most megint kitömött vérborzként vicsorognak a vitrinben, azonban itt maradt cirka 1,5-2 millió szavazó, akik szívesen ropják erre a mulatós rockra. Tetszik-nem tetszik, velük kell valahogy együtt élni. Azzal a tudattal, hogy ugyan most standby üzemmódba tette őket a történelem, de mint a retikülből kilógó pincsi, alig várják, hogy ismét bokán haraphassanak, akit csak tudnak.
