Az utolsó konkvisztádor: aranyat aratott a Tűzföldön
Bártfai Gergely
Az Amerika legdélibb csücskén, a Tűzföldön alapított magánbirodalmat a szerencsevadász mérnök, Julius Popper (1857–93). A régi spanyol hódítók, Cortés és Pizarro mintájára egy személyben volt pionír és rablógyilkos: nem maradt el tőlük sem leleményben, sem kegyetlenségben. Az „utolsó konkvisztádor” Bukarestben született, tehetős román zsidó kereskedőcsaládban.
Párizsi tanulmányai után hajózott Amerikába. Chilében, a táviróhálózat építése közben hallott hírét a világvégi, még feltérképezetlen szigetvilág kincsének. Argentínába sietett, koncessziót szerzett a kormánytól, és 1886-ban elindult a Tűzföldre. Az expedícióra sokféle szakembert, még fotográfust is vitt magával.
Francisco Coloane chilei író szavaival Popper volt az első fehér ember, aki a Magellán-szorostól az Atlanti-óceánig az egész szigetet bejárta, és minden érintetlen lelőhelyet feltárt errefelé, ahol az arany porban, rögben vagy szemcsében előfordult.
Az ifjú mérnök zseniális műszaki megoldást eszelt ki: nem bíbelődött a szokásos merítőedényekkel, helyette az árapályt fogta munkára. Speciális szűrőket tervezett és készített, közben alagutat fúratott a sziklába. A dagályszint alatt hét méterrel szerelte fel találmányát, hadd mossa át a hordalékot a visszahúzódó tenger. A vízállás mélypontján egyszerűen begyűjtötte, kilószám aratta a filterekben fennakadó aranyat.
Úgy meggazdagodott, hogy de facto uralkodója lett az eldugott vidéknek. Saját pénzt veretett, egy- és ötgrammos érmét Lavaderos de Oro del Sud, a másik oldalán Tierra del Fuego felirattal, évszámmal, középen a nevével. Eleinte az embereit fizette vele, utóbb átvették bálna- és fókavadászok, még a távoli Buenos Airesben is elfogadták a romlékony peso helyett.
Egy Popper-aranyért manapság sok ezer dollárt adnak numizmatikai árveréseken. A felfedező hagyatéka még jó néhány földrajzi név is: a Carmen Sylva-hegységet Erzsébet román királyné tiszteletére nevezte el, aki e szerzői néven publikálta verseit és elbeszéléseit 1880-tól.
Don Julio – így tisztelték – vasszigorral uralkodott a zord vidéken. Martalócai ünnepélyes hűségesküt tettek neki, méghozzá egyenruhásan, Coloane szerint osztrák–magyar mundérban. Szenvtelenül ölték az útjukba kerülő indiánokat, nyomukban a civilizáció első jeleként legyilkolt bennszülöttek hevertek. Popper nem titkolta a népirtást, sőt holttestekkel pózolt mint a vademberek legyőzője.
Kíméletlenül büntette a lopást, az engedetlenséget, és ha valaki titokban, a háta mögött merészelt aranyat mosni. Kiskirályságának hét éve alatt a mesés vagyon mellé szerzett sok elszánt irigyet és ellenséget is. Éppen a fővárosban intézte üzleti ügyeit, amikor az egészséges, életerős, 35 esztendős férfi a szállodai szobájában hirtelen rosszul lett, összeesett, és meghalt. Az ételébe keverhettek valamit.
A nagy alaszkai aranyláz csak három évvel a temetése után, 1896-ban tört ki a kontinens északi túlvégén. Ha megérte volna, Don Julio ki nem hagyta volna a kincses Klondike kalandját.
