Szocializmus, mon amour – a kapitalizmus bukása és egy szerethető szocializmus víziója
A kapitalizmus először a 13. században az itáliai városállamokban – Firenze, Velence, Genova – jött létre, ahol megjelent a bankrendszer, a kereskedelmi hálózat és a bérmunka. Azért bukott meg, mert egy szűk elit spekulatív kereskedelmére és a luxusárukra támaszkodva elhanyagolták a szélesebb termelőalap kiépítését. Végül a folyamatos belháborúk, a céhrendszerek merevsége, valamint a földrajzi kereskedelmi útvonalak 15–16. századi átrendeződése kiszorította őket a globális gazdaságból.
Pár száz évvel később feltámadt Angliában, majd elterjedt az egész világon. A siker nem a véletlen műve volt: a mezőgazdasági bekerítések révén szabad bérmunkaerő áramlott a városokba, a szénre és gőzgépekre épülő ipari forradalom felszámolta a feudális korlátokat, a kedvező intézményi környezet pedig – a magántulajdon jogi védelme és a parlamentáris rendszer – lehetővé tette a győzelmet.
Miért érzi mindenki úgy, hogy a kapitalizmus ma már a végjáték felé tart? Az ökológiai válság, az adósságspirálra épülő pénzügyi rendszer, a morális üresség és a technológia elidegenedett használata mind erre utal. Polányi Károly A nagy átalakulás című fő művében megjósolta, hogy a társadalom előbb-utóbb önvédelemből fellázad a piac korlátlan uralma ellen. Korunkban a kapitalizmus szemlátomást kifordult önmagából: a szabad versenyt monopóliumok váltják fel, a piacgazdaságot állami mentőövek torzítják el, és a jóléti ígéretek helyett a növekvő egyenlőtlenség dominál.
A szocializmus először a proletárok hatalmára alapozva startolt, de furcsa módon egy muzsikországban jött létre. Kapaszkodott néhány évtizedig, aztán elbukott. Nem tettük inkubátorba, koraszülöttként támadások sorozatát kellett elviselnie – kezdve a fiatal szovjethatalom elleni fegyveres intervencióktól a csúcstechnológia exportját korlátozó COCOM-listáig. Így vak lett és bürokratikus. Egyszóval korán jött, nem értek meg hozzá a feltételek. Marx látta ezt, sőt megjósolta, hogy ha nem a világ legfejlettebb országaiban születik, akkor csak idő kérdése, hogy mikor hal meg.
Ám fel fog támadni, ha megússzuk a III. világháborút, ha a technológiai fejlődés és a robotizáció elsöpri a bérmunka társadalmát, ha a gazdaság alapjai átrendeződnek, és ha kezdetét veszi a Kapitány-házaspár által felvázolt szellemi termelési mód korszaka. A szellemi termelési módot bizonyosan nem a munkaalapú, hanem a tudásalapú társadalom jellemzi. Ebben a közegben az áru is másképp viselkedik: ha van tíz cipőm, és abból hatot eladok vagy elajándékozok, akkor nekem csak négy marad. A tudás mint áru egészen másképp működik: ha tudok egy szép dalt, és megtanítok rá tíz embert, attól én még nem felejtem el.
Ebben az új világban az ember megszabadul a létért való folyamatos, kényszerű küzdelemtől, és ezzel párhuzamosan a felhalmozás kényszere is okafogyottá válik. Az emberek leszoknak a profitmániájukról és a feszültségoldó szereikről egyaránt. Ha megszűnik az a permanens egzisztenciális szorongás, amelyet a kapitalizmus termel ki bennük, József Attila sorai – „s edzzük magunkat borokkal, porokkal, / ha kedvünk fanyar, szánk pedig üres” – érvénytelenné válnak, pontosabban csupán a múltat idézik majd.
Amikor a munka már nem a puszta túlélésről szól, hanem a kreatív kiteljesedésről, a kultúránk is alapjaiban átrendeződik: divatba jön a kedvesség, a jófejség és az empátia. A versengő elszigeteltséget felváltja a közösség ereje, a magányt pedig – mint egy letűnt kor maradványát – végleg elfelejthetjük. A kényszerhelyzetek megszűntével a lustaságnak is búcsút inthetünk. Az ember ugyanis csak akkor tesz-vesz kelletlenül, ha nem érez motivációt; az alkotás és mások támogatása viszont annyira feltölt, hogy az mindenkit magától értetődően aktivitásra ösztönöz.
El kell érnünk, hogy a mesterséges intelligencia ne a versenytársunk, hanem a szövetségesünk legyen, és egy új korszak katalizátorává váljon. Bár erre nincs recept, felismerhetjük azt az alapvető igazságot, hogy a valódi kapcsolatok egyenrangúságon alapulnak. Akárcsak a szerelemben, itt is az a helyes, ha nem egymás alatt vagy felett állunk, hanem egymás mellett. Így embertársaink sorsa a mi sorsunk is lesz, és egyszerre tudunk segíteni magunkon és másokon. A bánat is könnyebben oldódik egy értő, empatikus közegben, mintha egy szakadék választ el bennünket egymástól – különösen akkor, ha a verseny glorifikálása miatt mások kudarca szüli a mi kárörvendő sikerünket.
Világ proletárjai és tőkései, szüntessétek meg proletár és tőkés mivoltotokat, és szerveződjetek az emberi emancipáció érdekében! Nem hinném, hogy újfent több száz évet kell várnunk; meglehet, hogy már 40 év múlva főnixként feltámad egy szerethető szocializmus.
