Miért nem lesz a szenvedésből szolidaritás? – A baloldal mozdulatlanságának okairól
A baloldal egyik legkényesebb kérdése, hogy milyen helyzetben van ma, és hogyan lehet ebben a helyzetben baloldali politikát folytatni. Ez elsőre stratégiai kérdésnek tűnik: mit kell mondania? Kikhez kell beszélnie? Milyen mozgalmat kell építenie? Kell-e új párt, média, szakszervezet, zöldpolitika vagy új osztálypolitikai nyelv? A kérdés azonban lehet, hogy későn érkezik. Nem a stratégiát nem találjuk, hanem elveszítettük azt a társadalmi helyzetet, amelyben egy stratégia egyáltalán működhetne.
Nem arról van szó, hogy ne kellene szerveződni, hanem hogy miből, kivel, milyen életidőből, milyen társadalmi bázissal és milyen figyelmi térben. A kapitalizmus nemcsak kizsákmányol, hanem integrál, fegyelmez, szórakoztat, elválaszt, és formálja a vágyakat, az időt, a nyelvet és az egymáshoz való viszonyunkat is. Ezért kevés azt mondani, hogy a baloldal rosszul kommunikál. A szerveződéshez idő, bizalom, tér, pénz és tartós jelenlét kell.
A magyar helyzetet bonyolítja, hogy a fiatal ellenzék jelentős része nem antikapitalista nyelven artikulálódik, hanem egy nyugatos, korrupcióellenes, EU-kompatibilis centrumhoz kapcsolódik. Nyugat-Európában a piacosítás sokaknak a neoliberális korszak folytatását jelenti, Magyarországon viszont a nyugatos piacgazdaság sok fiatal számára az Orbán-rendszer ellentéte. Ami Nyugat-Európában neoliberális romhalmaz, az itt még mindig kijáratnak látszik az autoriter félperifériás kapitalizmusból – de ebből nem antikapitalista baloldal lesz, hanem nyugatos rendszerkritika.
A nyilvánosság is átalakult: a politika karakterdrámává, botránysorozattá, morális performance-szá válik. A strukturális elemzés lassú, a tőke-munka viszonyt nehéz eltáncolni a TikTokon. A baloldali magyarázat hátrányból indul. Mégis: egy posztból nem lesz mozgalom, de lehet belőle kapcsolódás; egy eseményből nem lesz intézmény, de lehet belőle találkozás.
Ha a forradalmi és reformista utak elzáródtak, marad a baloldali cselekvés mikroszintje: az egyes ember mindennapi politikai önvédelme. Ide sorolható a quiet quitting és a fogyasztás részleges visszafogása is. A baloldal feladata az lehetne, hogy ezeket ne egyéni életmódvizsgaként kezelje, hanem segítsen felismerni bennük a közös tapasztalatot. A legnagyobb akadály azonban az életidő hiánya: aki dolgozik, utazik, ügyeket intéz, gyereket nevel, annak a szabadideje sokszor regenerációs idő.
A polarizáció a hétköznapi kapcsolatokat is átalakítja, és megjelenik a negatív szolidaritás: ha nekem nem jutott mozgástér, ne tűnjön igazságosnak, hogy másnak jut. Így a közös szenvedésből nem közös követelés lesz, hanem egymás fegyelmezése. Hiányoznak a közvetítő terek – szakszervezet, munkásklub, helyi közösségi tér, jogsegély, baloldali média –, amelyek az egyéni tapasztalatot kollektív cselekvéssé alakíthatnák. Magyarországon éppen ez a középső réteg a leggyengébb: a szerkesztők túlterheltek, az aktivisták kiégnek, a szakszervezetek gyengék.
A baloldal így háromszorosan elakad: a mikroszint azért gyenge, mert az egyéni munkás mozgástere szűk; a mezoszint azért, mert hiányoznak a közvetítő intézmények; a makroszint pedig azért elérhetetlen, mert politikai és állami hatalom kellene hozzá. Ehhez jön a világrendszer: geopolitikai konfliktusok, energiafüggőség, klímaválság, technológiai függés. A munka, lakhatás, egészségügy, oktatás, migráció, energia és technológiai függés ma nem külön fejezetek, hanem egymásba csúsznak.
A baloldal egyik első feladata ma talán nem a mobilizáció meghirdetése, hanem a demobilizáció elemzése: annak feltárása, milyen munkarend, lakhatási kényszer, figyelmi kimerülés, médiazaj és intézményi gyengeség termeli újra nap mint nap a mozdulatlanságot. Lehet, hogy a baloldal ma nem nagy történelmi mozgalomként létezik, hanem szétszórt emberek, kis közösségek, olvasókörök, szerkesztőségek, helyi küzdelmek formájában. Ha már csak szubkultúraként létezik, legalább legyen olyan közeg, amely összeköti azokat, akik távolságot tartanak a kapitalizmus kényszereitől.
Nem az a cél, hogy a baloldal kényelmes kulturális klubként élje túl vereségét, hanem hogy legyenek helyek, lapok és közösségek, amelyekhez csatlakozni lehet, amikor a nagyobb cselekvési terek zárva vannak. Akiknek nem elég a kapitalizmus, azoknak ma alig maradt politikai otthonuk a baloldalon kívül – nem azért, mert kész válasz volna, hanem mert ez az a hagyomány, amely legalább elvileg nem a státusz alapján méri az embert.
