Tüzes ló: Egy nap Itáliában
A gyermekkori emlékek között maradtak néhány olyan dal, amelyeket bár lelkesen énekeltem, jelentésüket a kicsi fejemben nem igazán tudtam értelmezni. Az egyik ilyen dallam az Iglice, amely szívem kezdetű, és amit madárnak hittem, hiszen aranyos lábúnak titulálták. Később azonban egy népdal-kottán szembesültem a ténnyel, hogy az iglice valójában nem más, mint egy bakkecske, és ha alaposabban utánanéztünk, kiderült, hogy ez a név egy lila virágú, szúrós tüskéjű növényre is utal.
A következő dalt, a „Kicsi vagyok én, majd megnövök én, mint a tüdő a fazékból kidagadok én…” címűt, gyermekként sose láttam a valóságban. Soha nem voltam tanúja a „tüdő” főzés közbeni dagadásának, mivel elképzelni is nehezen tudtam, hogy mekkorára is dagadhat egy belsőség. Az élet később némi tapasztalatot adott, amikor egy kisebb lábasban főztem kutyáinknak jó kilónyi húst, ám nem sokkal később, a hangos sikoltások közepette, jóval nagyobb fazekat kellett keresnem. A fedő lerepült, és a kis gömböc már szó szerint igyekezett kimászni az edényből.
Ezen furcsa emlékek jutottak eszembe, amikor a héten, egyetlen szabadnapra hátrahagytam az országot, és két barátom társaságában Itáliába utaztam. Közülük az egyik sosem ült még repülőgépen, pedig lassan fél évszázada él a Földön. Az utazás titokban volt szervezve, próbáltuk eltitkolni előre az úti célt, és a közlekedési eszközt is. Pár órával az indulás előtt kiderült, hogy a barátom hátizsákjában nap mint nap használatos paprikaspray, dugóhúzó és egy praktikus svájci bicska rejtőzött. Mint természetjáró, ő ezeket inkább az erdőben való boldogulásra szánja, bár a csípős aeroszolt medvék és farkasok ellen tartja. Viszont mióta hajnalban jár dolgozni, amikor a bulisták hazafelé tartanak, akár az utcán is hasznos lehet.
Megérkezésem után sétáltunk egyet a dóm körül, majd megfigyeltük, ahogy ebédidőben a diákok csoportokban ülnek ki a parkba, hogy elővegyék az elemózsiájukat. A dobozokban párolt zöldségek, felszeletelt pizzák, és hidegen is finom tészták várták őket, miközben vidáman beszélgettek. Csodáltuk a menő étterem pincéreit rózsás brokátzakóikban, a kalapban és magas sarkú cipőben járkáló, méltóságteljes nagymamákat, valamint az elegáns megjelenésű nagypapákat. Kóstoltam egy isteni pisztáciafagyit – noha mivel gyerekként „r” betűs hónapokban, vagyis szeptembertől áprilisig, ilyesmit tiltanak, a fotók láttán családtagjaink emlékeztettek erre a szabályra. Sűrű eszpresszót kortyoltunk a belvárosi teraszon, elmajszoltuk a pizzát a Rossini-ben, és a vasútállomás melletti piacon is barangoltunk. Innen integettünk a buszról az alkonyi fénybe burkolózó San Siro stadionnak, ahová évekkel ezelőtt kisfiunkat vittük egy AC Milan – AS Roma meccsre, mielőtt éjszaka, egy rövid repülőút után, hazatértünk volna.
Ez a nap boldogságot hozott számunkra, és talán hasznosnak is bizonyult, hiszen saját magunk emeltük le a fedőt, és engedtük ki a gőzt, amit az itthoni politikai zűrzavar táplált.
