Az Össznép Búcsúja: Emlékek és Feledés
Kern András a „Ma este gyilkolunk” című film forgatásának szünetében egy érdekes beszélgetést osztott meg, amelyben a filmezés közben felmerült Gábor Miklós neve. A film szereplői, többségükben hetven feletti színművészek, mint Jordán Tamás, Koltai Róbert, Bodrogi Gyula, Takács Katalin, Bálint András, Pogány Judit, Bánsági Ildikó és Hámori Ildikó, a közös múltjuk folytán gazdag élményekkel és anekdotákkal szórakoztatták egymást. A színészek a forgatási szünetek során megosztották történeteiket, és remek humorral reflektáltak a várakozásokra. Kiderült, hogy Gábor Miklós mindig hozott magával egy könyvet, hogy elüssön az időt, ha várakozni kellett. A társaság frissen végzett kamerás kollégája azonban megdöbbentően kérdezte: „Ki az a Gábor Miklós?” Kern András elmondása szerint ez a kérdés komoly meglepetést okozott számára, hiszen nehezen elképzelhető, hogy egy fiatal filmes szakember ne ismerje egy ilyen legendás színész nevét. Az új generációval való kapcsolatairól elmélkedve Kern azt is hozzátette, hogy a felgyorsult információáramlás sokszor tudatlanságot szül.
Nem sokkal később, egy szupermarketben egy hajszárító után kutatva, ugyanilyen helyzetbe kerülhettem. Miközben kerestem a promóciós újságban látott készüléket, egy fiatal eladót kérdeztem, hogy mennyire erős, és szórakozásból megemlítettem, hogy nem szeretnék Kóbor Jánosra hasonlítani a frizurámmal. Az eladó, aki valószínűleg nem tudta, ki az a Kóbor János, csak tágra nyílt szemekkel nézett rám. Hiába nosztalgiáztam a zenészről, a kapcsolatunk a kultúrával csupán az én emlékeimre szorítkozott, míg ő csak egy üres nézést tudott visszaadni. Egy pillanat alatt megérkezett a megértés, amikor végül rátaláltunk a keresett hajszárítóra.
A Dicsőség és a Feledés Paradoxa
„Sic transit gloria mundi!” – így múlik el a világ dicsősége. Ezt a mondást V. Sándor pápává választásakor emelték ki 1409-ben, ám ma csupán a múló szavak elismeréseként él bennünk. A ceremóniamester bíboros emlékeztette az egyházfát, hogy a világi dicsőség megfeledkezésre érdemes. Valóban, mit ér a dicsőség, amelyet az utókor olyan gyorsan elfeled? Azt kérdezhetjük, hogy a művészek emlékének megőrzése csupán a szakmai közönség feladata, vagy van egy szélesebb kontextusa, amely meghatározza a jövőnket?
Ha olyan kiváló művészek, mint Gábor Miklós és Kóbor János, néhány évvel haláluk után ismeretlenné válnak a fiatal generáció számára, mit jelent ez számunkra? Milyen tartós hatást tud hagyni akár egy hétköznapi ember a világban? Hiszen mindannyian vágyunk arra, hogy nyomot hagyjunk magunk után, keresve azt, ami életünk értelme, miközben szüntelenül próbáljuk rögzíteni gondolatainkat és érzéseinket. Barlangfalra rajzolunk, könyveket írunk, zenéket komponálunk, influenszerek leszünk, sőt még a valóságshow-kban is feltűnünk, hogy láthatóak legyünk, hogy igazoljuk létezésünket. Titkon azt reméljük, hogy az utókor emlékezni fog ránk, miután már nem vagyunk közöttük.
