Londont hergeli a nagy béketeremtő
Donald Trump ismét felfedezte a béketeremtés egyik sajátos módszerét: ha valahol akad egy évszázados területi vita, érdemes beleállni. Lehetőleg úgy, hogy valamelyik régi amerikai szövetséges azonnal felkapja a fejét, és azon morfondírozzon: Trumpnak vajon saját magától jutnak eszébe ezek a – finoman fogalmazva – meghökkentő ötletek?
Dublinban az amerikai elnök a napokban azt közölte, „fantasztikus” lenne az ír egység, ő személy szerint örömmel látná, ráadásul szerinte úgyis elkerülhetetlen, tehát akár meg is történhetne most. Ez körülbelül olyan kivételes diplomáciai érzékre vall, mintha egy londoni látogatáson az Egyesült Államok elnöke azt közölné, Gibraltár spanyol kézben tulajdonképpen egészen jól festene.
A kijelentés súlyát nehéz azzal elintézni, hogy Trump már csak ilyen. Washington évtizedeken át óvatosan kerülte, hogy állást foglaljon Észak-Írország alkotmányos jövőjéről. Az 1998-as nagypénteki megállapodás lényege éppen az, hogy erről az ott élők dönthetnek, amikor kialakul az egyesüléshez szükséges többség. Andy Burnham brit miniszterelnök néhány nappal korábban még azt mondta, jelenleg nincs ilyen helyzet, ezért referendum sincs napirenden. Trump erre megérkezett Dublinba, és nagyjából azt közölte: ugyan, essünk már túl ezen, legyen csak népszavazás. Sőt, még arra sincs szükség.
A helyzet azért is abszurd, mert az Egyesült Államok éppen a békemegállapodás egyik fő külső támasza volt. George Mitchell közvetítő szerepe nélkül a rendezés aligha jött volna létre. Ehhez képest Washington jelenlegi ura úgy beszél Észak-Írországról, mintha valamiféle ingatlanfejlesztés következő üteméről lenne szó: ha egyszer úgyis sor kerül rá, miért ne lehetne előre hozni.
Persze lehet, hogy csak véletlen elszólásról volt szó. Ahogyan az is véletlen lehetett, hogy Trump néhány nappal korábban a Falkland-szigetek ügyében piszkálta Londont. Csakhogy túl sok az ilyen véletlen. Az amerikai–brit „különleges kapcsolat” mostanában látványosan fagyossá vált, különösen azóta, hogy a brit kormány nem volt hajlandó belesétálni Trump iráni háborújába. Az amerikai elnök egója ezt nem viselte el, és a tőle megszokott „nagyfiús” módon reagált: ha egy szövetséges nem tapsol elég lelkesen neki, előbb-utóbb úgyis megtalálja valamelyik érzékeny pontját.
Az Egyesült Államok elnöke hónapokon át azzal volt elfoglalva, hogy gyors győzelemként adjon el egy háborút, amelyből azóta sem talál kijáratot. A Hormuzi-szoroson való áthaladás továbbra is életveszélyes vállalkozás, az iráni vezetés nem kapitulált, az amerikai hadsereg erejét leköti a teheráni rezsim, az olaj- és benzinárak otthoni emelkedése pedig különösen aggasztó fejlemény a félidős választásra készülő elnök számára. A külpolitikai kalandot az amerikaiak mindössze 31 százaléka támogatja, 83 százalékuk pedig arra számít, hogy az sokáig elhúzódik. Trump elnöki munkájával mellesleg csak 33 százalék elégedett.
Trump ezért igyekszik előremenekülni, bár nem igazán látja, merre is van az az előre. Most éppen megint a nagy béketeremtő szerepében tetszelegne, Washington ezért közvetít ismét az ukrajnai háborúban. Steve Witkoff és Jared Kushner Moszkvába, majd Kijevbe utazott, újra előkerült a háromoldalú tárgyalás ötlete, aztán nagyjából az történt, amit előre lehetett sejteni: áttörés nem született, az alapvető orosz és ukrán álláspontok maradtak, az orosz csapások pedig rövid szünet után folytatódtak. A trumpi békediplomácia egyik sajátossága, hogy rendszeresen történelmi áttörésnek indul, majd semmi sem lesz belőle.
Most ehhez társult az ír egység támogatása. Csakhogy ettől Trump még nem nyeri el az írek rokonszenvét. Egy februári írországi felmérés is azt mutatta, ott is roppant alacsony a támogatottsága. Mostani látogatásakor is tüntetők vonultak utcára „No Welcome for Trump” jelszóval. Vagyis sikerült olyan ügy mellé állnia, amely Írországban népszerű ugyan, de ő maga ettől aligha lett az.
Trump egyesített Írországról beszél, miközben saját külpolitikája egyre több régi szövetségest választ el Washingtontól. Nagy-Britanniát sértegeti, Európát leckézteti, Ukrajnában eredménytelenül közvetít, Iránból nem tud kijönni, majd csodálkozik, hogy a világ nem hálás a rendteremtésért.
Talán lesz egyszer egységes Írország. Ezt az írek és az északírek fogják eldönteni, nem egy golfpályáról érkező amerikai elnök. Trump viszont addig is marad annál, amihez valóban ért: az újabb és újabb külpolitikai válsághelyzetek teremtésénél.
