„Nem tudom megvédeni az életeteket” – egy újságírói pálya kezdetei és tanulságai
Bizonyára mindannyiunk életének megvannak a kultikus helyszínei. A szerző gyerek-, kamasz- és fiatal felnőtt éveinek ilyen színterei voltak a gyulai focipálya, a helyi Várfürdő és a gyulai vár mellett található szórakozóhely, a Rondella. Utóbbi helyen előbb volt felszolgáló, majd vendég.
Boldogult úrfi korában akadt néhány nyár, amikor szinte minden estét itt töltötte. Az itteni törzsasztal fenntartása nem volt munkaköri kötelessége a fiatal újságírónak. Még akkor sem, ha némi túlárazással itt mindenkivel találkozni lehetett, aki bármit is számított abban a kisvilágban, amit a város és vonzáskörzete jelentett.
Mindennek felbecsülhetetlen jelentősége volt, mert a főszerkesztő gyorsan felvilágosította, hogy az újságírás nem olyanfajta másodlagos irodalmi tevékenység, amiről nem sokkal korábban ábrándosan képzelődött. Ehelyett az információk begyűjtése, összegereblyézése azoknak a tudnivalóknak, amik helyben történnek.
Azokban az években olvasta újra Máraitól az Egy polgár vallomásait. Rájött, hogy korábban több minden elkerülte a figyelmét. Az önéletrajzi könyv második részében hosszabban írt a szerző azokról az évekről, amelyeket szerkesztőségekben töltött. Mégsem történeteket mesélt ennek kapcsán, hanem leírta, mit gondol arról az egyszerre különleges és közönséges munkáról, amit újságírásnak nevezünk. „(…) egy kicsit mindenkire úgy néztem, mint akiből még cikkanyag lehet egy napon. Ez a szemlélet nem túl előkelő; de a gyakorlatban ez az újságírás…” – írta egyebek mellett Márai, aki ezeken az oldalakon azt is megfogalmazta: úgy tekintett a körülötte élőkre, hogy közülük „mindenki bevonulhat a rovatba”.
Útravalónak akkor is remek volt a feladatoknak ez a fajta értelmezése, ha az oknyomozás olyan mélységeibe nem szállt alá, mint munkatársai közül néhányan. Ők komolyan tették a dolgukat az olajszőkítések zavaros és félelmetes világában. Mellette nyomába eredtek olyan haláleseteknek, emberrablásoknak és gyilkosságoknak, amelyek hátterét máig nem sikerült megnyugtatóan tisztázni. Fülében maradt az a mondat, amivel az egyik hétindító értekezleten a főszerkesztő két kollégájához fordult: „Nem tudom megvédeni az életeteket.”
Féltette beosztottjait, aggódott értük, és közben értésükre adta, hogy eszköztelen lenne, ha megtámadnák őket. Nem tiltotta el őket a munkájuktól, még akkor sem, ha önmérsékletet kért tőlük. Előtte voltak még az Aranykéz utcai robbantásnak, mégis, az illegális üzletek milliárdokban mérhető tétjeit, a bandaháborúk és a leszámolások világának történéseit szemlélve az utókor fölényével nem esik nehéznek annak leírása, hogy a durva merénylet csak azok számára jelenthetett meglepetést, akik semmit vagy alig valamit tudtak arról az árnyéktársadalomról, amelyik ijesztő befolyásra tett szert az 1990-es évek végére Magyarországon.
Ezekhez mérten kevésbé veszélyes ügyekkel foglalkozott. Kórházi műszerbeszerzések körüli furcsaságokkal, egy intézményvezető afrikai vadászatával. A vállalati hitelezések olyan esetével, amelyben a pénzintézet úgy siet az országos politikus, egyben cégtulajdonos segítségére, hogy a visszafizetésnek hiányoznak a garanciái. Egészen közelről követte nyomon, hogyan omlott össze az a külföldi cég, amely telefonkoncessziós szerződéseket kötött az állammal, majd a vállalásaiból nem teljesített semmit.
Mindehhez sokat és sokakkal kellett beszélnie. Más feltételek mellett ehhez a Rondella terasza is hozzásegítette. Ha másként nem, akkor úgy, hogy többeknek itt adta meg a telefonszámát, vagy itt súgták a fülébe, hogy másnap egy fontos ügyben keresni fogják. Újságírás volt ez a javából. Háttérben a gyulai várral, szeme előtt a Csónakázó-tóval, a szomszédos asztaloknál figyelemre méltó lányokkal.
