Elsőként nyerte el a Karsai Dániel-díjat egy győri joghallgató
A győri Széchenyi István Egyetem negyedéves joghallgatója, Vajtu Anasztázia Bettina kapta elsőként az intézményben idén alapított Virtus Civilis Karsai Dániel-díjat. A hallgató Az eutanázia kérdése – Karsai Dániel ügye című tudományos diákköri dolgozatával érdemelte ki az elismerést.
A joghallgató elmondása szerint mélyen megérintette, amikor a híradásokban látta Karsai Dánielt nyilatkozni. Úgy fogalmazott: nehéz volt nem feltenni a kérdést, hogy valóban megilleti-e az embert az a lehetőség, hogy életének utolsó szakaszáról maga dönthessen. Azért választotta dolgozata témájául az életvégi döntéseket, mert olyan kérdést szeretett volna feldolgozni, amely nemcsak ma aktuális, hanem a jövőben is meghatározó társadalmi, jogi, etikai és erkölcsi kérdéseket vet fel.
Hozzátette: az eutanázia egyszerre érinti az emberi méltóságot, az önrendelkezéshez való jogot, az élethez való jogot, valamint az orvostudomány, a jog és az erkölcs viszonyát. Szerepet játszott a döntésében az is, hogy arra az egyetemre jár, ahol Karsai Dániel is tanult, és fontosnak tartja megőrizni az emlékét. Nagy tisztelettel tekint Karsai Dániel munkásságára, aki élete végéig kiállt az ügy mellett, és nemcsak a személyes érdekéről volt szó, hanem fel akarta hívni a társadalom figyelmét az önrendelkezés és az életvégi döntések jelentőségére.
Komoly jogszabály-módosításra lenne szükség
A hallgató szerint nagyon bonyolult kérdésről van szó, amelyben nehéz állást foglalni. Dolgozatában arra is kitért, hogy ha az ország elzárkózik az eutanázia engedélyezésétől, akkor legalább azt érdemes volna lehetővé tenni, hogy az érintettek más országban vehessék igénybe ezt a lehetőséget. Ehhez komoly módosításokra lenne szükség a Büntető törvénykönyvben és az Alaptörvényben is.
Megdöbbentőnek nevezte, hogy Karsai Dániel nem tudott méltóságteljesen eltávozni. Dolgozatának része volt egy kérdőív feldolgozása is, amelynek egyik kérdése arra vonatkozott, hogy a válaszadó egyetért-e azzal, hogy Karsai Dániel küzdelmének végkimenetele nem volt igazságos. A megkérdezettek 90 százaléka nem tartotta igazságosnak a kérelem elutasítását.
A méltóság fogalmáról szólva úgy fogalmazott: igazából mindenki maga dönti el, hogy számára mit jelent a méltóság. Van, aki a végsőkig küzd a betegsége ellen, más pedig úgy érzi, hogy amikor már nem tud mozogni, beszélni, az számára nem méltóságteljes. A gyógyíthatatlan beteg emberek számára szerinte ez azt jelentené, hogy maguk dönthetik el, mikor és hogyan szeretnének eltávozni. Éppen ezért nehéz ezt jogilag meghatározni, hiszen a törvények nem fogalmazhatnak úgy, hogy „ahogy érzi az érintett”.
Kiemelte: a jognak szoros kapcsolatban kell maradnia az etikával és az erkölcsi értékekkel, ebben a kérdéskörben pedig kifejezetten fontos, hogy egyértelmű határokat jelöljön ki, nehogy visszaélések történhessenek a kiszolgáltatott helyzetben lévő emberekkel szemben. Az idősödő társadalom megmutatja, mennyire kiszolgáltatottá válhat az ember élete egy szakaszában, ezért fontos, hogy az életvégi döntések jogi alapja szilárd és erkölcsi szempontból támadhatatlan legyen.
Már hatodikos korában eldöntötte, hogy jogász lesz
A joghallgató elmondta, hogy már hatodikos korában eldöntötte, jogász lesz, mivel sokat beszélt, és szerette a magyart meg a történelmet. A harmadik évet tartják a legnehezebbnek, most kezdte a negyediket, így talán már egy kicsit fellélegezhet. Előfordult, hogy hétvégén hívták bulizni, de nem tudott elmenni, mert tanulnia kellett. Nehéz, de nem lehetetlen, ha valaki odateszi magát – tette hozzá.
Szabadidejében lassan tíz éve mazsorettezik, ez jelenti számára a kikapcsolódást. Mint mondta, most már nehezebb megoldani, mert az edzések a szülővárosában, Mosonmagyaróváron, a régi iskolájában vannak, de nem tud elszakadni ettől a hobbitól. Emellett szeret olvasni is.
Arra a kérdésre, hogy milyen szakterületen szeretne dolgozni, azt válaszolta: a szakirányt még nem tudja, de ügyvéd szeretne lenni.
A díjról szólva elmondta: nem találta a szavakat, teljesen lefagyott, amikor megtudta, hogy ő a díjazott. Hatalmas megtiszteltetés volt elsőként elnyerni az elismerést, és hálás a konzulensének, Szoboszlai-Kiss Katalinnak, valamint a többi alapítónak a munkájukért. Fantasztikus érzésnek nevezte azt is, hogy a tanárnő felkérte, vegyen részt a díj gondozásában, és az évek során alakítsanak ki egy közösséget a díjazottakból. Ezt nagy örömmel vállalta.
