Atlantisz: A Sajtókihívások Korai Napjai
A múlt század kilencvenes éveinek közepén indult alternatív megyei napilapunk, amely a helyi médiapiacon kívánta megszorítani a már ötvenéves múltra visszatekintő hagyományos sajtót, amely ekkor már külföldi kezekben volt. A lap titkon egy új szellő, egy friss hang akart lenni, de nem volt könnyű dolga. A korai időszakban felmerülő nehézségek csak tovább növelték a nyomást a kibontakozó újságírók és szerkesztők válla felett. E kihívások egész sorát küzdeni kellett, és egyik legnagyobb problémát a megyénkben tapasztalható telefonfejlesztések lassúsága jelentette, amely nem csupán technikai, hanem kommunikációs problémákhoz is vezetett.
A helyi újságírók zöme számára a vonalas telefonok hiánya valóságos korlátot jelentett, mivel a mobiltelefonok akkoriban még gyerekcipőben jártak. Ez a helyzet különösen megnehezítette a gyors információcserét, hiszen a közvetlen kapcsolattartás elengedhetetlen az újságírás mundo fakatna.
Az igazi válsághelyzet azonban egy október közepi szombaton következett be, amikor hirtelen tragédia történt egy megyei város melletti esemény keretein belül. Egy helikopter, fedélzetén kilenc utassal, tragikus balesetet szenvedett el, amelyben mindenki, beleértve a pilótát is, életét vesztette. A lapunk szempontjából ez a katasztrófa kiemelt jelentőséggel bírt, hiszen a helyszíni fényképes tudósítás elkészítése elengedhetetlen volt. Azonban a nehézségek itt sem értek véget. A szerkesztők képtelenek voltak kapcsolatba lépni az újságírókkal, így a tragédia híréről nem tudták időben értesíteni őket.
Ezek az órák valóban drámai módon világították meg, hogy a kommunikációs technológia hiányának mekkora hatása van a helyszíni tudósításra. Végül az egyik szerkesztő saját kocsijába ugrott, és egy közeli fotós lakásához sietett, remélve, hogy otthon találja őt, így együtt tudnak indulni a baleset helyszínére. A sors kedvezett nekik, és jóval a megengedett sebességhatár felett száguldottak a tragédia felé. Az úton azonban olyan kérdések merültek fel, mint hogy mit jelent a „város környéke”, vagy melyik irányba kéne haladniuk, hogy megtalálják a helyszínt.
A helikopter balesetét követően a füstölgő roncsok figyelmeztető jelként álltak előttük, amelyeket a tűzoltók már sikeresen eltüntettek. Végül, egy sor kérdezősködéssel és némi tájékozódással sikerült eljutniuk a helyszínre, ami a határban való közlekedést hasonlóvá tette a felderítők számára. Hamarosan meglátták a helikopter maradványait, ahol a szerkesztő fáradt sóhajtással konstatálta: „Jó helyen járunk.” E gondolat, amely a következő napi tudósításban is megjelent, megkönnyebbülés és szégyen keverékét is magában hordozta, hiszen e tragédia megörökítése akaratlanul is reflektálta a kezdeti nehézségeiket.
