Polgárbosszantás úton-útfélen
Az Ig-Nobel díj mintájára feltaláltam az Ig-Hungarikumot. Az Ig a haszontalan (ignorable) produkciót jelöli. Ez a lista nem dicsőséges, mint a hungarikumoké. Ezeket éppenséggel nem megőrizni, hanem elfelejteni, meghaladni kellene. Hiába lesz tündökletes demokráciánk a magasban, ha a földön az autónk tengelye törik a kátyúban. Félő, előbb lesz új alkotmányunk, mint komolyan vehető karbantartási rendszerünk az utakon és a kötöttpályás hálózatokon.
Az Ig-Hungarikumok aktorai a bankok, a hivatalok, a karbantartós szakmák, a hangnem, az érthetetlen írásbeli fenyegetések, a fogyasztóknak szánt informatikai magyarázatok, az oktatási kisszerűségek, a betegekkel szembeni fellépés a kórházban, meg sok más dolog. Míg a Hungarikumokat élvezhetjük, az Ig-Hungarikum tartós bosszúságot okoz.
Magyarországon, benne különösen Budapesten sima útfelületek helyett mindenütt lyukak, huppanások, felgyűrődések bukkannak fel, rosszul illesztett csatornafedelek emelik a tétet. Csak pár négyzetméteren javítanak, soha sem készül egybefüggő szakasz, az egész egy sérülékeny aszfalt-patchwork. A frissen épült utak lehajtói mintegy 50 méter távolságra elvesztik érdeklődésüket a civilizáció iránt, és a faluba menet már kalandtúra az autózás, éjjel különösen.
Budapesten olyan kerületben lakom, ahol viszonylag ritka a széles főút. Vegyesen van tábla, illetve jobbkéz szabály tábla nélkül, mégpedig igen hasonló méretű kereszteződésekben. Sok országban minden kereszteződéshez ki van írva, mit kell tenni. A gyalogos számára vastag festékkel írják az út szélére, hogy figyelj balra vagy jobbra. Az Ig-Hungarikum útfestésnek nincsenek ilyen ambíciói, szép fehér az átadáskor, egy hónapon belül elszürkül, éjjel már nem is látszik.
Jön a kanyar az erdei úton, lelassítunk 60-ról 40-re, ahogy a tábla kéri, 50 méterrel odébb 30-ra, a kanyart elhagyva aztán újabb táblák emelik a sebességet, míg végül ismét a normális tempóban haladhatunk. Mindez alig 200 méteren belül. A kisszerű szabályozás diadala.
Fekvőrendőr mérsékeli a száguldozó autósok tempóját. A mi környezetünkben mintegy 20 fekvőrendőr van. A kellemetlen kategóriába esnek azok, amelyek a felületről vagy 30 centiméterre emelkednek ki, de elég szélesek ahhoz, hogy akár 20 km/óra sebességgel is áthaladhatunk rajtuk. Vannak azonban gonosz fekvőrendőrök, amelyek belesimulnak az úttestbe, szinte láthatatlanok. Egy keskeny és magas csík az egész, és már 10 km/órás sebességnél is durván megdobja az autót.
A mi utcánkban évek óta építkeznek. Először felépítettek egy párszintes házat (négy év), aztán 50 méterrel odébb nekiálltak egy másiknak. A hosszan elnyúló építkezés nem ritka. Nagy autó érkezik, út lezárva, napjában többször is. Közben rongálja az utat, amelyet korábban újraaszfaltoztak.
Az autópálya-koncesszió által lehetővé tett irdatlan, 40 kilométeres, egybefüggő lezárás is említhető. 40 kilométeres lezárás azért, hogy nem több, mint 500 méteres szakaszokon dolgozzanak? Hosszú időre leállítjuk a vasúti forgalmat, mert már elfelejtettük, hogyan kell technikailag kivitelezni a nagyjából folyamatos építést. Közömbös állami megrendelő, csókos vállalkozó, szemtelenül laza szerződés, irdatlan költségek.
Amíg így van, addig a rendszerváltás az egekben halad, és bár örömkönnyek csillognak a szemekben, a földön mégis a kátyú az úr.
