Győzelem Utáni Összeomlás
A választások eredményei után sokan azt gondolják, hogy a nehéz idők végleg elmúltak. Az emberek úgy vélik, hogy a feszültség csillapodott, a Simabőrű, aki eddig irányította az eseményeket, végre távozott, és mindenki nyugodtan élheti a mindennapjait. De számomra éppen most kezdődtek a valódi nehézségek. Míg mások úgy tűnik, újra talpra álltak, én úgy érzem, hogy egy mélyebb krízisbe zuhantam. Tíz év távolságából most már világosan látom, hogy a szavakat, amelyeket akkor meg kellett volna fogalmaznom, ha már ott tartottam, nem tettem meg. Pedig valójában lett volna lehetőségem a szólásra, ha nem a gyerekeim etetésének terhe nyomasztott volna.
A választások óta, amikor mindenki a győzelemről beszélt, én kívülről figyelem magam, és a tükörben egy teljesen súlytalan, napbarnított embert nézek, akinek van elvileg minden lehetősége: főnök nélkül, szabadon, tele kreatív projektek ígéretével. Felesleges hangsúlyozni, hogy Skóciában egy csodálatos családi életet élek. Az elmúlt héten például három grafikai munkát fejeztem be, és négy napot töltöttem turistákkal felfedezve a helyi szépségeket. Az egyik idős házaspár, akik most utaztak először, teljesen lenyűgöződtek a delfinektől és a gyönyörű hegyektől, amiket mutattam nekik. A velük töltött idő valóban felejthetetlen volt.
Ahogy foglalni kezdtem a nyári repülőjegyeket és részt vettem egy fesztiválon, jó érzés kerített hatalmába, hiszen 2,5 éve letettem a cigarettát, és fizikailag is egyre jobban érzem magam. Közben viszont a vérnyomásom mérésénél egyre inkább pánikba estem, hiszen életveszélyes értékeket mutatott, és számomra ez a választások óta tartó feszültség következménye. Hallottam másoktól is, akik szintén kimerülten, már-már kiüresedve álltak meg a célvonalnál, mint egy maratoni futó, aki megnyerte a versenyt, de a győzelem után megtorpant és összeomlott. Remélem, hogy nekem nem ez a sorsom vár.
Rá kellett volna jönnöm, hogy azonnali reakciókra van szükségem. Hónapok óta elnyeltem mindent Skóciában, és furcsa karmatikus démonként úgy tűnik, hogy mindig Kelet-Európa emlékek kísértenek, bár skótok között élek. Közben hivatalosan magyar, cseh és kelet-német polgároknak dolgoztam. Két hónappal ezelőtt álltam fel, mert végleg elegem lett abból, ahogyan velem beszéltek. Mit kellett volna tennem azelőtt? Ha meg tudtam volna figyelni magam, talán tudtam volna tanácsot adni magamnak? Kötve hiszem, hogy bárki tanácsát megfogadták volna, amikor mindenkinek a saját küzdelmeivel kellett szembenéznie.
Rita, egy barátom, azt mondta, hogy talán poszttraumás stressz zavarom van, mint a Vietnám-szindróma. Emlékek és képek bukkannak fel váratlanul, mint amikor egy szikár, szigorú német nő megdorgál, amiért segíteni akartam neki egy lehullott tárgy felvételében. Tüskés hajú feminista, aki a női jogokért küzd, és elmondja, hogy elege van az abúzusból. Mikor válaszolt, mintha a kápók egyenruháját láttam volna rajta, úgy, ahogy azok a második világháború idején néztek ki. Eddig kísértenek ezek az emlékek, és hónapokig a közelében kellett állnom, allergiásan szenvedve a légkondi hidegénél. Az az időszak rémálom volt.
De emlékszem a cseh főnökömre is, aki másnap dicsért, miután előző napon hülyének titulált. Olyan volt az egész, mint egy művészfilm, vagy egy ZS kategóriás pszichohorror. Amikor a tetőt pucoló cégnél kirúgtak karácsonykor, mert vállalkozóként kevesebb terhet jelentenék nekik, teljesen romokban voltam. Az évi több millió fontos bevételből csak szcientológus tanfolyamok költségei maradtak a cég számára. Hónapokig tartó küzdelmem visszhangzik a fejemben, MINTHA egy film közepén lettem volna, de mégis, mindez velem történt.
A kihívásokat olyan nyelven kellett kezelni, amelyet nem mindig értettem, és sosem voltam biztos abban, hogy a másik fél pontosan mit mondott. Mindez folytonos bizonytalanságban és képlékenységben tartott, de mégis minden reggel felkeltem. Én voltam az, aki választott, és elindultam a megértés felé, tisztában azzal, hogy egy másik kultúrában, 3000 kilométer távolságban hazámtól élek.
