Őszöd – rehabilitáljuk vagy átkozzuk?
Eltelt húsz év, jöttek legalább ekkora közéleti botrányok – hogy mást ne mondjak, a kegyelmi ügy –, és Őszödöt nem felejtjük. Azoknak is ismerős a név, akik utána születtek, de ma már szavazó állampolgárok.
Mit kezdjünk Őszöddel? Átkozzuk, mint a baloldal sírjának megásóját, a „Gyurcsány a hibás” jelszóval Őszödöt téve egyetlen és kizárólagos felelőssé egykori pártjaink mai helyzetéért? A 2010-es beomlásban valóban fontos – bár nem egyedüli – szerepet játszott.
De nem kényelmes önfelmentés-e az ellenzék 16 éves vergődését, szakadozását, sokak bátor kiállása vagy okos megszólalása ellenére is sikertelen küzdelmét, végső soron a rendszerváltás levezénylésére való alkalmatlanságát is a kontójára írni?
Mindenesetre olvassuk el újra a szöveget. 2024-ben az egyik független lap újságírója azt írta róla: „A XXI. század legnagyobb hatású politikai beszéde.” Retorikailag tényleg remek, sodró erejű, magával ragadó szónoklat. Gondolatilag is az lehetett volna, ha nincs, ami előtte és utána történt.
De van benne olyan mondandó is, amely rehabilitálásra érdemes. Amit ne öntsünk ki a zavarossá és tisztátalanná vált őszödi fürdővízzel együtt. Kezdjük a vétkeinkkel, s csak aztán térjünk rá a rehabilitálandó gondolatokra. 2006 előtt tényleg vétkesen elrontottuk a gazdálkodást. Túlvállaltuk magunkat: egyszerre fogtunk a technikai infrastruktúra gyors fejlesztésébe és a bérek és szociális juttatások emelésébe. Mindkettőre szükség volt, de ilyen mértékben egyszerre nem ment. A költségvetés bedőléséhez a túl sokat markolás mellett hozzájárult a kusza és sok rögtönzéssel teli kormányzásunk is.
Az apparátusok riadtan próbálták követni a politikai vezetés napi ötleteit. Mindig megvolt a remény, hogy az újabb kiadást majd a bevételek pótolják, s az Unió elfogadja, hogy a részben magánberuházásból épült autópályák költségeit ne az állami kiadások közé könyveljük. Aztán 2006 tavaszán végképp kiderült: nem engedik.
De más a kapkodó, hibázó kormányzás, és más a szándékos amoralitás. A kettő egymásba csúsztatását maga a beszéd kezdte meg. A drámaibb hatás kedvéért heroizálta a gyenge politikai teljesítményt. Tudatos bűnnek tüntette fel a sorozatos bakikat. Teátrálisabb és ezért hatásosabb volt úgy tenni, hogy a politikai vezetés valóságos Jágó vagy III. Richárd volt, mint hogy sorozatban bakizó Hűbele Balázs.
Az őszinte feltárás csak a képviselőknek, szakértőknek szólt. Ahelyett, hogy másnap elhangzott volna a televízióban, majd a parlamentben. Ma már tudom, a „Kell-e még valamit mondanom, Ildikó?” kérdésre azt kellett volna felelnem: „Igen.” De nem itt, hanem a tévében, az ország számára.
Így maradt az őszödi titokról és annak elárulóiról szóló romantikus és gyilkos legenda. Amelynek a köde elfedte azt, amit valóban rehabilitálni kellene Őszödből. Számos fontos igazság hangzott el. És mi hagytuk, hogy ezek is elsikkadjanak. Például a szembesülés a „jóléti állam” elfuserált imitációjával, amelyben a közszolgáltatások a legsúlyosabb igazságtalanságot hordozzák: többet vehetnek ki belőlük a jobb módúak, mint a szegények. Az úgymond ingyenes oktatás nem csökkenti, hanem növeli az indulás társadalmi különbségeit. Ma is így van. Ahogy az is, hogy „azért nem merünk hozzányúlni egy sor társadalmi hazugsághoz, mert félünk a ránk váró politikai következményektől”.
Eltelt húsz év. Letisztogathatnánk a rátapadt őszödi trutymót arról, ami mindennel együtt és mindennek ellenére rehabilitálásra érdemes? A többiből meg tanuljanak utódaink.
