„… hogy soha többé ne legyen hitleráj” – Kardos András könyve édesapjáról, Pándi Pálról
Kardos András Elmaradt séták nyomában – Levelek Apámhoz című könyvében édesapja, Pándi Pál emlékét idézi fel, és kettőjük kapcsolatának lényegét igyekszik megragadni. A kötet középpontjában hatvan kései levél áll, amelyek egyszerre mutatják a mély szeretet gesztusait és a kései korszak ki-kirobbanó vitáit. Utóbbiak zömmel politikai-ideológiai, végül világnézeti természetűek voltak: az apa évtizedeken át Aczél György egyik legfontosabb tanácsadója, a kulturális politika formálója volt, a fiú pedig fokozatosan eltávolodott a kádári kompromisszumok világától, végül kategorikusan el is utasította azt.
A könyv keletkezésének apropója, hogy idén augusztusban volt Pándi Pál születésének centenáriuma. Pályájának mindegyik övezete – irodalomtörténészi, kritikusi, szerkesztői és kultúrpolitikusi tevékenysége – kezdettől fogva polémiák kereszttüzében formálódott, személyisége és tevékenysége megosztó volt, értékelése napjainkig nem jutott nyugvópontra.
A levelekből kirajzolódó apakép egyik lényegi attribútuma a „morális skizofrénia”: a szerző szerint Pándi egyszerre próbált megfelelni 1956-os lázadó és később a kádári rendszert támogató énje erkölcsi kihívásainak, egyszerre szeretett volna hű maradni a kommunista mártír Gimes Miklóshoz és az új hatalom jelképévé váló Aczél Györgyhöz. Mivel érzékeny morális lény volt, ez az összeegyeztethetetlen kettősség állandósult krízisben tartotta személyiségét. A dokumentumregény ebből vezeti le azt is, hogy a tervezett nagy Petőfi-monográfia torzóban maradt – noha a „Kísértetjárás” Magyarországon második kötete folytatja a korábbi munkát. A szerző szerint valószínűbb, hogy Pándi már a kádári éra kezdetén revideálta álláspontját, döntéseit azonban sosem vette félvállról, súlyosabb következményekkel járó választásait meg-megszenvedte. Agárdi Péter pályakép-összegzése méltán emeli ki, hogy „szorongva csatázó”, „baloldali szenvedéllyel megáldott és megvert tépelődő személyiség volt”.
A másik lényegi attribútum szerint Pándi egész életét az „Auschwitz-szindróma” határozta meg: beleégett a lelkébe, hogy mindent alá kell rendelni annak, hogy soha többé ne legyen hitleráj. Az 1944-es deportálás sokkoló élménye vízválasztónak bizonyult, ettől kezdve egyre tudatosabban az antifasiszta meggyőződés alakította szereptudatát. Ezért vált kivételesen érzékennyé az antiszemita, rasszista vagy nacionalista hangokra, sejtetésekre, metaforákra. Heves reakcióival nem fantomokat kergetett, önnön személyét érintően sem: irodalmi berkekben időről időre akadtak olyan romlott figurák, akik ki akarták őt zárni a magyarságból.
Az antifasiszta helytállás elemi morális követelménye alapozta meg, majd erősítette fel Pándi szocializmus iránti elköteleződését, mindez szemléletmódjában egységes entitássá formálódott. Folyamatosan kételkedett abban, hogy valamilyen más szisztéma hatékonyan gátat tudna vetni az esetleges szélsőjobboldali térnyerésnek. A nyolcvanas évek közepe táján szűk társaságban a következőt mondta: „tudomásul kellene venni, hogy Magyarországon a szocializmus alternatívája nem a liberális demokrácia, hanem a fasizmus”. Hasonlóképpen a fiának is azt mondta: „Ti nem értitek, hogyha ennek a rendszernek, akármi okból, például miattatok vége lenne, akkor titeket velünk együtt fognak felakasztani.”
Innen közelítve válhat némiképp aránytévesztővé Könczöl Csaba újraközölt Pándi-értelmezése, amely már a címével – A meggyőződés balekja – azt sugalmazza, hogy Pándi megszállott makacssággal még akkor is kitartott a szocializmus mellett, amikor a rendszer már teljesen kiüresedett, és még az erkölcsi tartást is megtagadja tőle. Könczöl portréja jórészt tájékozatlanság miatt lett egyoldalú: nem tudhatott a lágernaplóról és az olyan bizalmasabb megjegyzésekről, amilyeneket a kötet föntebb idéz.
A kötetet Pándi válogatott lektori jelentéseinek sora és a Petőfi-példa című írása gazdagítja. Külön kiemelendő Takács Márta egykori kolléganő Naplójának megrendítő részlete, amely a Tanár úr halálának körülményeit rögzíti. Így válik teljessé a Kardos András „levélregényéből” kibontakozó kép, amely kivételes koncentrációban tárja elénk hatalom, értelmiségi lét, meggyőnődés és erkölcs dilemmáit. Üzeneteik időszerűsége korszakokon át ível, és nem halványul a történet privát szálának tanulsága sem: legmeghittebb kapcsolataink nem válhatnak a politika zsákmányává.
