Az újdörögdi szégyen
Egészen szomorú és embertelen, ahogy az újdörögdi kézigránát-baleset története jogi és politikai aktává változott. Van ügyészségi határozat, panasz, elutasítás, zárt bizottsági ülés, titkos adatsor. Csak közben eltűnt az ember, akinek az élete egyetlen pillanat alatt változott meg.
Egy ma már 30 éves nő 2025 márciusában elment egy honvédelmi felkészítésre, ahol éles kézigránátot kellett dobnia, emiatt mindkét karját elveszítette. A hivatalos kommunikáció szerint önként, saját felelősségére vett részt a programban, de már a baleset után kiderült: kormánytisztviselők szerint egyesek azért vállalhatták a kiképzést, mert féltek attól, hogy a részvétel elutasítása hátrányt jelenthet egy esetleges leépítés idején. Akkor ezt névtelen források alapján lehetett közölni.
Majd Ruszin-Szendi Romulusz, a Magyar Honvédség volt vezérkari főnöke, akkor a Tisza Párt honvédelmi szakpolitikusa arról beszélt, hogy olyan levelek vannak a birtokában, amelyekben a részvételt „nagyon melegen ajánlották”. Most, immár honvédelmi miniszterként azt mondja, a katonák előre jelezték, hogy nem javasolják az éles kézigránát használatát. A gyakorlatot mégis végrehajtatták.
Az ügyészség a büntetőeljárást megszüntette, mert „a feltárt szabályszegések és a bekövetkezett tragédia között nem volt megállapítható a büntetőjogi felelősséghez szükséges közvetlen okozati kapcsolat”, és az elévülés miatt az érintett személyekkel szemben új eljárás megindítására már nincs lehetőség.
Büntetőjogi felelősségre vonásra már nem kerülhet sor, csak tanulságot vonhatnak le: ilyen politikai nyomás a jövőben nem kerülhet katonai szakmai szempontok fölé. De egyébként – mondta a miniszter – minősített információkat nem közölhet. Tehát soha nem tudjuk meg, mi szükség volt olyan programra, amely a közigazgatásban dolgozókat képezi ki, hogy magasabb szinten tudjanak együttműködni a katonákkal. Mi indokolta azt, hogy irodai dolgozók fegyverrel kerüljenek kapcsolatba? A figyelmeztetés ellenére ki mondta, hogy mégis el kell dobni az éles kézigránátot?
Tehát nem egyszerűen egy véletlen tragikus balesetről beszélünk, hanem egy olyan helyzetről, amely felelőtlen és magyarázat nélkül maradt döntések sorozatát feltételezi. Lehet, hogy büntetőjogi értelemben nincs elkövető. De ebből nem következik, hogy nincs felelős.
A miniszter is azt mondta, van szakmai, vezetői és politikai felelősség. Csak éppen a tetteiknek mégsincs következménye. Ők nyugodtan mossák kezeiket – a szó átvitt és gyakorlati értelmében is –, zuhanyoznak, öltözködnek és késsel-villával esznek. Teljes és nyugodt életet élhetnek, hiszen nem bűnhődnek meg. Csak az a fiatal nő visel minden következményt, aki aláírt egy papírt arról, hogy részt vesz egy kormányprogramban. Ennek egyedül ő fizette meg az árát.
Az újdörögdi ügy igazi szégyene nem az lett volna, ha kiderül, hogy kik hibáztak, hanem az, hogy mindenkinek találtak jogi kategóriát ahhoz, hogy a felelősségüket el lehessen tüntetni. Azt az egy embert nem védte senki és semmi, aki bízott a szervezőkben, majd az élete emiatt örökre megváltozott. Ez a szégyen.
