Futballada – Egy elfeledett mérkőzés tükrében
Verőfényes reggelen, a fű szebben zöldellt, és a stadionban a zászlók kecsesen lobogtak. A mérkőzés kezdete után dominált a mezőfölény, a játékosok energikus cikázásba kezdtek, ívelések pedig tért ölelve bombázták az ellenfél térfelét. A testosterone-áradat felerősödötte a csapat lendületét, a közönség zúgott, mintha egy ezerfős cézár zaja árasztotta volna el az arénát. Csapatszellem és egység uralta a pályát, mindent beleadva, így bánva a rutinból elmondott bíró- és ellenfélszidásokkal. Futballt játszottunk, nem kímélve sem magunkat, sem az ellenfelet, férfias belépőkkel és kiszolgáltatott helyzetekkel terheltük meg a hőn áhított győzelem érdekében. Érezhető volt, hogy a gól öröme és az ölelések áradata ránk vár.
A második félidőre már tetemes előnyben fordultunk, amit Bozsik szellemisége is megérdemelt. Ám ahogy telt az idő, a lendületünk olvadni kezdett. A fáradtság jelei kezdtek mutatkozni a játékosokon: pontatlanságok, csökkenő koncentráció és sebesség jellemezték a játékunkat. A görcsös erőlködés, amelyet az adrenalin kívánt megszabadítani, inkább hátráltatott minket. A passzok, amelyek korábban szinte természetesnek tűntek, már nem ölelték meg a teret, és nem tudtunk az elvárásoknak megfelelően teljesíteni.
A mérkőzés során az emlékezet törvényei életbe léptek. Amíg a múltban egyszerűen hibáztunk, most elnéztük a csúszó döntéseinket, nosztalgikus emlékekkel teli tehetetlenséget éreztünk. A védekezésben kezdtünk megerősödni, kényszerülve a biztonsági játékra, mindeközben pedig az eredmény már nem tűnt elérhetetlennek. A figyelmeztetések, amelyek a cserék érkezéséről szóltak, folyamatosan zengték a fülünket, ám a kispadon ülő friss fiatalok férfias elszántsága elhúzódott tőlünk.
Az új arcok, akik lendületesen érkeztek, láthatóan magabiztosabbak voltak. Gyors, technikás passzokkal támadták a védelmünket, mindenki az új tehetségek ígéretes jövőjét látta bennük. A zsigereimben éreztem a technikát, de akármennyire is próbálkoztam, nem kaptam elég labdát ahhoz, hogy reflektorfénybe kerülhessek. Az üres tribünön surrounds visszhangzott az egykor virágzó szurkolói támogatás csendes emléke.
Ahogy teltek a percek, mindinkább úgy éreztem, hogy kiszálltam a saját meccsemből. Az egyre sűrűbb ködben, a kapuk eltűntével az a kérdés merült fel bennem, hogy vajon most mégis mire megy ki ez az egész? Az eredményjelző óra megállt, a stadion fényei kihunytak, és a végéhez közeledő játékidőben sokkal inkább éreztem a futball unalmas, fáradt kilátástalanságát, mint a korábbi izgalmakat.
A megerőltetett testem tapadt a jégkék mezhez, a lábaim nehezen mozdultak. A hangnem, amely a bírók és az ellenfelek irányába fordult, az eladott labdák iránti közömbösségbe fulladt. Meddig tart még? Az időhúzás ellentétére vajon létezik-e egy szó? Vagy talán ez is egy másik, számomra idegen mérkőzés, amiről senki sem tájékoztatott? Kár, hogy a második félidő lassan bekebelezte azt az élvezetet, amit az első félidő magával hozott. Szenvedtem, de elmondhattam, hogy valóban élveztem a játékot.
Forrás: nepszava.hu/3306689_lacko-gabor-futballada
