A vérszomj hete
Elvitték Orbán két miniszterét. Valami elkezdődött. Az áprilisi hadjárat győztese megindította felmorzsoló támadását a vezénylő tábornok és egyben örökös miniszterelnök szétszóródott, de még megmaradt csapatai ellen. A vezér biztonságos távolságból, ha nem is Elba szigetéről, de az ír szigetről igyekezett hadrendbe állítani reményvesztett erőit, amelyek kétségbeesetten keresnek biztonságosnak látszó védelmi harcállásokat vagy legalább egy-egy lövészárkot. Fegyvereiket még nem dobták el, néha vaktában a levegőbe lőnek, de láthatóan tanácstalanok. Visszavonulásuk közben egyelőre csak két századparancsnokot vesztettek, de mi lesz, ha majd a hadosztályok parancsnokai kerülnek sorra? Vagy maga a nagy hadvezér, aki 16 éven át folyamatosan uralta a csatateret?
A hasonlat nem jó, vissza is vonom. Mindaddig, amíg a szomszédunkban gyilkos, esztelen, őrült háború folyik, ahol az agresszor most már csak a polgári lakosság életének ellehetetlenítésére összpontosít, mert máshogy nem tud győzni (reméljük, így sem), nem tisztességes és nem arányos a mi politikai harcainkat háborúnak nevezni, még ha a köznyelv és a közbeszéd természetesen képes is érzékelni a különbségeket. Ám éppen ezért a mostanában olyannyira elterjedt vérszomj kifejezést sem érzem találónak a társadalom közhangulatának leírására.
Igen, a nagy többség látni akarja már, hogy a maffia eltávolítása után az országvesztő bűnbanda vezérei megkapják méltó büntetésüket. Igen, a nagy többség úgy érzi, hogy a napról napra előkerülő újabb és újabb leleplezések és információk alapján nem kell több bizonyíték a bűncselekmények véget nem érő sorára, hiszen a vak is látja, mit tettek – miért nem látja hát a hatóság, a bűnüldöző szerv, a rendőr, az ügyész, a bíró? Igen, a nagy többség tudja, hogy nem szabad hatalmi szóval bárkit börtönbe csukni, azt viszont nem érti, hogy ennyi leleplezés és tudás birtokában miért nem csinálnak már valamit. Hát most csináltak.
És erre jönnek a reakciók, hogy jó, jó, de hol vannak a nagyhalak? Hiszen ha valakiknek, akkor nekik tényleg börtönben a helyük, úgyhogy fogjuk meg (őket), és vigyétek. Ezt nevezik, gondolják sokan vérszomjnak, hogy tudniillik az emberek vért akarnak látni. Szerintem azonban nem vért, csak igazságot. Sok igazságtalanság, sok szégyen és sok gyalázat után valamilyen igazságot. Ha valaki elvette a köz pénzét, adja vissza, és bűnhődjön. Ha valaki hosszú évekig a mi kárunkra úgy élt, ahogy akart, akkor most hosszú évekig éljen úgy, ahogy mi akarjuk. Ha valaki folyton, lenézően és pimaszul a szemünkbe nevetett, akkor most mi is nevethessünk a szemébe. Hadd lássuk a riadt tekintetén, milyen érzés szembesülni az igazság erejével.
A társadalom nagy többsége nem vérszomjas, ellenben tisztán lát, és végre mer tisztán látni. Még azt is tudja, hogy a politikai maffia uralma nem lett volna lehetséges ilyen hosszú ideig, ha ez a bizonyos (most már nagy) többség vagy annak egy része nem törődik bele, nem fogadja el valamiféle engesztelésként a kisebb-nagyobb adományokat, nem válik cinkossá, de most, hogy már nincsenek rajta a béklyók, meg mer mozdulni és szólalni. Nem vért követel, hanem jóvátételt. Valószínűleg azzal is tisztában van, hogy pénzben ezt már sohasem kapja meg, még akkor sem, ha a Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatal eredményesen működik, mégis, legalább a lelki egyensúlyát és a reményeit szeretné visszaszerezni. A hivatal, az ügyészség, a rendőrség, a bíróság segítségével. Nem népítéletet akar – bár kétségtelenül megfordul a fejében ez is –, hanem a demokratikus igazságszolgáltatás igazságos és szigorú ítéletét.
Vérszomjas legfeljebb akkor lenne, ha a bűnüldözők nem érnék utol a bűnt és a bűnösöket. De nyugalom, utolérik. Vér nélkül. Egyszerűen nem történhet másként.
A szerző újságíró.
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.
